Az ősi örmény építészet, az egyetemes építészet egyik gyöngyszeme régóta a tudományos kutatók és a művészek fokozott érdeklődésének tárgya. Ez köszönhető minden egyes alkotás tökéletes szépségének, egy épületegyüttes integritásának, az építészet és a plasztikus művészetek harmonizálására való architektonikus képességnek és végül a tervező merészségének. Az ősi örmény építészet ismerete nem csak esztétikai élvezet - fő vonzereje közvetítő mivoltában rejlik, melyen keresztül bizonyos, külföldi országokban évszázadokon keresztül ilyen vagy olyan formában létező építészeti alkotások kezdetei felismerhetővé váltak, melyen keresztül az egyházi és világi épületek elismert típusai megszülettek, szerkezetük, optimális arányaik és az adott típusnak megfelelő építészeti díszítések állandósultak. Örményország olyan ország, ahol a legősibb kultúrák emlékei kiállták az idők viharait. Ilyenformán Sengavitban, egy jereváni külvárosban neolit táborhely maradványai láthatók, miközben Osakan falujában kővel fedett föld alatti menedékek találhatók. Jerevántól északnyugatra, Aragac hegyoldalain küklopszi erődök maradványai veszik körül a környező hegytetőket. Khosun-Das óriási menhírjei és a visapok, a Gegham-hegység sárkányai - halak hatalmas kőszobrai - további túlélői e korszaknak. A Kr. e. 9. században Nyugat-Ázsia hegyvidékes tájain létrejött Urartu az ókori kelet egyik leghatalmasabb állama. Ezt a korszakot Örményország területén olyan kevéssé ismert építészeti remekművek képviselték, mint például Argistihinili, Erebuni és Teisebahini városok romjai. Utóbbi kettő Jereván peremén található; Jereván neve egészen a 2800 évvel ezelőtt alapított urartui Erebuni városáig nyomon követhető. A térségben folytatott ásatások nagy épületegyütteseket tártak fel. Míg Teisebahini (Karmir-Blur) nem volt több egy erős erődnél, amelyhez tartozó tágas raktárépületben az egész országból beáramló adókat tárolták, Erebuni katonai és közigazgatási központként funkcionált, ahol hatalmas, gazdagon díszített templomok és paloták épültek. Az újabb keletű örmény építési és tervezési hagyomány kezdetei az urartui építészetben alakultak ki, melyhez kétségtelenül hozzátartozik a kőfaragásban való páratlan jártasság; ez fémjelezte századokon át az örmény építészetet. A következő, számos pompás épületben kifejeződő korszak a hellenisztikus kultúra korszaka, egy olyan korszaké, melyben az örmény birodalom Urartu államának romjaiból kifejlődött, és szoros kapcsolatokat létesített a hellenisztikus világgal. Ebben a korszakban került sor Garniban az erőd, a palota és a pogány templom felépítésére. A Kr. e. 3. században épült Garni-erőd az örmény királyok nyári tartózkodási helyéül szolgált. Kelet és dél felől mély szakadékok védték kellőképpen, míg északon, ahol a terep miatt az erőd könnyebben megközelíthető volt, magas falakat emeltek hatalmas bazalttömbökből, melyeket ólomszorítók tartottak egybe. A bejáratot négyszög alaprajzú, lenyűgöző tornyok szegélyezik, melyek éberen vigyáznak minden, az erőd falaihoz közeledőt. Az egész épületegyüttesből talán a legfigyelemreméltóbb a pogány templom, mely a szakadék fölötti fennsíkon áll, homlokzata a bejárattal szemközt helyezkedik el. Az épületet I. Tiridatész (Trdat) örmény király létesítette a Kr. u. 1. században. Elrendezése szerint a templom görög-római, oszlopsorral körülvett épület, jón oszlopokkal szegélyezett emelt pódiumon levő előcsarnokkal. Fríz domborművei, padlózata, mennyezete és oszlopfői az antik építészet legfenségesebb munkáival emelik egy szintre a templomot. Az inkább stukkózott, mint vésett finom voluták, a csupasz fogú oroszlánszájak, valamint a fríz lombozat zavartalan lengedezése a templom lobogó szépségét, a plasztikus művészet és az építészet szerves egységét eredményezi. Nem kisebb érdeklődésre tartanak számot a hatalmas palota maradványai, illetve a kicsit távolabb eső palotafürdőház, mely a kivitelezést tekintve az antik nyilvános meleg fürdőkhöz áll közel, ahol a hő és a gőz a fürdőház padlózata alatt áramlott, így fűtve a helyiséget. Bárki, aki belépett ide, a tengerfenéken sétálva érezhette magát. Az öltöző padlózatát színes, természetes kőből készült apró kockák alkotta mozaik borította. A mozaik jelképesen a tengert, lakóit és isteneit ábrázolja. A kép közepén levő nagy négyzet egy férfi és egy nő félalakját keretezi; az alakok Oceanust és a Tengert személyesítik meg. A négy fal festményei istenségeket, tengeri nimfákat, halkentaurokat, halakat, halászokat, állatokat ábrázolnak, illetve a szerelem és a mulatság isteneit és istennőit, valamint egy sereg más jelenetet. Középen a keretezet felirat így szól: "Jó munka, de nincs jutalom." A 4. század elején Örményország felvette a kereszténységet (Kr. u. 303). Az áttérés oka a következő volt: a III. Tiridatész (Trdat) király és György, a Felvilágosító, az Örmény Egyház alapítója által vezetett királyi csapatok tűzzel-vassal elpusztították a pogány templomokat, és az ősi szentélyek romjain újakat emeltek az újonnan bevezetett kultusz gyakorlására. Örményország átlépett a kora középkorba, mely a 4-től a 9. századig tartott. Ez a korszak, mely az örmény kultúrában betöltött jelentős szerepének köszönhetően kiemelkedett a többi közül, egyfelől a Perzsia és Bizánc elleni folyamatos háborúskodás, másfelől a nemzeti öntudat gyors növekedése, illetve az örmény művészet és építészet további virágzása jegyében zajlott. A Kr. u. 5. században Meszrop Mastoc megalkotta az örmény ábécét, mely alapvetően járult hozzá az örmény nemzeti kultúra kialakulásához, illetve további fejlődésre ösztönözte az örmény irodalmat, historiográfiát, filozófiát és színházművészetet. Ekkoriban alakultak ki az örmény építészet alapelvei, melyek évszázadokig döntő befolyással bírtak az örmény építészetben és kultúrában. A 4-5. századi alkotások és a szíriai korai keresztény építészet között sok az azonos vonás. A keresztény hitre való áttérés kezdeti éveiben a kis- és középméretű templomok esetében az egyhajós megoldások voltak túlsúlyban. Ilyenek voltak Diraklar, Dzsardzsarisz és Tanahat egyhajós boltíves csarnokai. A háromhajós bazilikák belsejét három pár tömör, T-alakú vagy cikcakkos pilon osztja fel. A térbeosztások nagyobb komplexitása felé irányuló tendencia először az oltár oldalkamráinak, majd az egész épületet körülvevő karzatnak a megnövelését tette szükségessé, a központi hajó így sokkal szélesebb volt, a fő apszis pedig közvetlenül a tengelye mentén helyezkedett el. Ez utóbbi tendencia az örmény építészetben egyáltalán nem volt híján pompás illusztrációknak, mint például Kaszagh, Eghvard, Astarak és Jereruk bazilikái. Jereruk bazilikája természetesen ezek közül is messze kiemelkedett: mesterséges tóparti fekvése, a sárgás tufa, melyből készült, valamint a megfelelően egyensúlyban tartott arányok csendes szépsége együttesen felejthetetlen látványt nyújtott. Alaprajza négyszögletű volt, melyet három hajóra osztott három pár cikkcakkos pilon. Az oltár mindkét oldalán hatalmas kamrák húzódtak észak-déli irányban. A templom oszlopsorai az épülettől délre, északra és nyugatra helyezkedtek el, és a nyugati sarkoknál magas, négyszögletű tornyokban végződtek. A kortárs egyházi építészetben a kupolás szerkezetek egy másik tendenciát alkottak. A kupolát mint térbeli és szerkezeti alkotóelemet emberemlékezet óta ismerték az örmény felvidéken. Valójában a négy oszlopon nyugvó lépcsős fakupola az ország hegyvidékes tájain rendkívül népszerű népi lakóház - glkhatun - elsődleges alkotóeleme. Ez az alkotóelem a 4. században fejlődött ki, és a 19. századig megmaradt az örmény népi építészetben, tervrajzi és szerkezeti változatok tucatjaiban. A legősibb centrikus egyházi tervekben a kupola négyzet alakú alapzaton nyugodott, melyet a templom külső falai alkottak (Voghcsaberd, Kr. u. 5-6. század). Létezett egy másik változat is, ez esetben a kupola félkör alakú vagy négyszögletű szárnyak egyszerű összekapcsolásával nyert kereszt alakú szerkezet középső, szintén négyzet alakú részén nyugodott. Erre példa Tzrviz, Mankanoc, Arzni, Artik, Astarak, Thalin, Bdzsni, Pemzasen stb. temploma. A 6-7. századi építészet ezen példányai közül az astaraki Karmravor-templom és az Arthik közelében levő Lmbat érdemel kiemelt elismerést feltűnő térfogati integritásáért, valamint klasszikus építészeti műhöz méltó véglegességéért, logikájáért és érthetőségéért. Nevezetesen a Karmravor-templomban a 7. századi, az elfogadott ősi szokás szerint gömb alakú cseréptető sértetlenül fennmaradt. A kupolás kompozíció későbbi fejlődését a centrikus kupola alatti tér kiterjesztése jellemezte. A kupola a teret egyesíti, így uralja a templom belsejét; ez megfigyelhető a Masztara- templomban, melynek története a 6. század utolsó negyedéig vezethető vissza. Hasonló módon a kupola a templom külsejét is uralja, nagymértékben meghatározva ezzel az épület kontúrját. Sőt a kupola széles körben elterjedt az építészetben és a szerkesztésekben. Olyannyira, hogy még olyan konstrukciók is kupolát kaptak, melyekhez egyáltalán nem szántak, még úgy is, hogy néhány esetben ez az ősi templom támaszpilonjainak átalakítását jelentette. Ezért építették újjá Teghor templomát is. Ugyanezen elv miatt épült újjá Edzsmiacin ősi temploma is - az 5. századi bazilika helyét egy centrikus változat vette át -, melynek pilonjai az ősi pilonok meghagyott talapzatán nyugodtak. Az utolsó elemzésben ez a tény meghatározta az utóbbi kompozíció jellegét. Mindazonáltal a kora középkori örmény építészetben kizárólag a centrikus kompozíciók érvényesültek. A Masztara- templom-típus új szakaszba lépett, erre példa az avani templom és az edzsmiacini Szt. Hripszime-templom külső falak alkotta négyszögben elhelyezett négyapszisú kompozícióval, a sarkokban kör vagy négyzet alakú kamrákkal. A kamrákat speciális kör alakú átjárók kötik össze a kupola alatti térrel. A Hovhannesz katholikosz (591-602) parancsára a 6. század végén felépített Avan-templomot két évtizeddel később egy lenyűgöző templom megépítése követte Edzsmiacinban, hasonló tervek alapján, Komitász katholikosz parancsára. Edzsmiacin Szt. Hripszime - az örmény egyház egyik legjelentősebb szentje - egykori vértanúhalálának a helyszíne volt. Építészetileg a Szt. Hripszime-templomban kifejezésre jutott megjelenítés tökéletesen meggyőző, mivel minden, a templom térhatásához hozzájáruló alkotóelem, térfogat, átmenet, árnyék szerkezetileg jól megalapozott. A belső harmóniája túláradó. Négy szilárd apszis és négy támogató sarokfülke ad biztonságos alapot a fényes és fenséges kupola számára. Ez a szerkezet a középkori örmény építészet elterjedt vonásának tekintendő: a belső és a külső, egyáltalán nem ugyanazt a művészi hatást produkálva, éles - kölcsönösen előnyös - ellentétben áll egymással. Ezért a Szt. Hripszime-templom határozott, jól összerakott, erődként zömök és erőteljes épülete belül új, lélegzetelállító és szárnyaló dimenzióba jutott. A Szt. Hripszime-típusú templomokat hasonlóképpen emelték a 7. században Aramuszban, Thargmancsacban, Garnaovithban és Sziszavanban. Bizonyos fokú azonosság ellenére egyáltalán nem utánozzák egymást, inkább az építész önálló látásmódját és mélyről jövő eredetiségét demonstrálják. A centrikus szerkezetek további fejlődése a templom térbeli és térfogati elrendezésének bonyolultabbá válásához vezetett, különös hangsúllyal a keresztfekvésű térre. Ilyen a 624-re datált Bagharan-templom, melyben az első kör tetején található a második, ezen pedig a kompozíció harmadik körét képviselő nyolcszögletű kupola látható. Az ilyen szerkezet szolgált alapul a tulajdonképpeni legmerészebb centrikus rendszernek - a Zvartnoc-templomnak. Belseje egy, az első körben kör alakú karzattal övezett keresztet formáz. A Zvartnoc-templom ma romokban hever: egy földrengés rombolta le a X. század közepén. Az 1900 és 1907 közötti ásatások feltártak egy épületegyüttest, mely a templom mellett a katholikoszok kamráit magába foglalta. A templom egy egyenlő szárú kereszt alaprajzú, többoldalú, hétlépcsős sztilobátusz közepén helyezkedett el. A templom keresztfekvésű szakasza észak, nyugat és dél felé nyitott volt, itt a falakat hat, az apszisok kerületén elhelyezett kiszögellő oszlop tartotta. Ezzel szemben keleten a templom zárt volt, itt az ásatások egy mozaikkeresztre bukkantak, mely bizonyosan egy nagyszabású alkotás részét képezte. A templom térfogati elrendezését szintén a belső keresztfekvéses szakasz uralta, amely magasabbra emelkedett, mint a kör alakú karzat. Az egész kompozíció legtetejére egy magasba szökő, sokoldalú kupola került, mely a templomi belső egyesítő alkotóeleme. A templomot bőségesen díszítették domborművekkel, a külső árkád síklapjait díszítőminták borították, oszlopfőit és ablakpárkányait pedig szobrászmunkák ékesítették. Az örmény építészet e példátlanul virágzó korszakában az építészek olyan szobordíszformák után kutattak, amelyek annak ellenére, hogy különböznek az antik épületeknél elfogadottaktól, nem illeszkednek kevésbé szervesen a templom összképébe. Ebben az értelemben különös figyelmet érdemel négy hatalmas oszlopfő, tetejükön sasok szobraival. Valaha a templom fő támasztékául szolgáló pilonok mellett álló oszlopokat koronázták. A királyi madarak nem véletlenül kerültek ide - a szobrász hangsúlyozni akarta az oszlopoknak mint a templom szerkezeti elemeinek a fontosságát. Az elkövetkező években a Zvartnoc-típus sokszor felbukkant Örményország-szerte és külföldön is. A 11. század elején Trdat, a kiváló építész I. Bagratuni Gagik király parancsára, Ani városában, Sirak királyságának fővárosában felépítette Szt. György templomát, amely szinte szóról szóra megegyezett a Zvartnoc-templommal - amely akkoriban már régóta romokban hevert. A következő években a centrális kompozíciók fejlődése a sokapszisú szerkezetek részletes kidolgozásához vezetett. A hetedik század második fele látta Eghvard közelében levő Zoravar-templom, valamint egy irindi templom megépítését, ahol a nyolcszögletű kupola alatti teret nyolc apszis fogta körül. Az örményországi kupolás kompozíciók egy másik irányvonala a már említett bazilika- és centrális típus szintézisét vetette fel, azt a szintézist, melyről a fenséges ?juni templom nyújt áttekintést, feltehetően a 6. század közepéig visszamenőleg. Utóbbi irányzat az örményországi templomi építészetben Ezr katholikosz parancsára Edzsmiacinban, 630-ban épült Szt. Gajane-templomnál érte el tetőpontját. Szt. Gajane templomában az építész koncepciója nagyon világosan szembeötlik. A majdnem négyzet alakú belső térhez viszonyítva központi fekvésű négy kiszögellő pilon szolgál a fényes és magasba szökő kupola támasztékául. A bazilika és a centrikus kompozíció szintézisének figyelemre méltó változata volt a 7. század második feléből eredeztetett hatalmas t'alini székesegyház. Zárt árkáddal díszített kiszögellő apszisok, oszlopcsarnokok, sajátosan egyedi csúcsdíszek, valamint néhány tucat óriási ablak kölcsönöz ennek a fenséges épületnek hihetetlen kifejezőerőt. Fontos hangsúlyozni, hogy a középkori örmény építészet hosszú évszázadai során a fal ugyanolyan fontos maradt, mint a kupola, bár ebben a korszakban természetesen a kupolás szerkezetek - változatok széles skálájával - álltak az örmény építészet középpontjában. Az 5-7. századi, illetve a későbbi, 10-11. századi templomkülsők kettős hatása nemcsak a kupolás szerkezet gyönyörű sziluettjének volt köszönhető, hanem a falak roppant terjedelmének is. Nem túlzás azt állítani, hogy a valódi kőművesmunka és a mesterien levágott és precízen elhelyezett, pompás színeivel a monumentális falaknak élénkséget kölcsönző természetes kövek ugyanazért a célért "munkálkodtak". Elsősorban a kőművesmunka felsőbbsége adott az ősi építészeti alkotásoknak elegendő ellenállóerőt ahhoz, hogy a mai napig sértetlenek maradjanak. Az 5-7. századi építészetben a feljegyzések különleges szerepet játszottak. Eredetük az urartui sztéléfeliratokhoz vezethető vissza, és felfedezhetők rokon vonások köztük és az ókori sírkövek között. Egy négyzetes prizma alakú, tufatömbbe vésett, kora középkori örmény sztélét domborművekkel díszítettek, melyek kánoni vallásos jeleneteket vagy egyes szenteket ábrázoltak. Ilyen sztéléket tártak fel Avrucsban, Ardviban és Thalinban. A feljegyzések másik típusához szabadon álló oszlopok tartoztak, vésett tufakeresztekkel a tetejükön (Osakanban), vagy egyéb hatalmas emlékművek, melyek mutattak bizonyos fokú hasonlóságot a beépített központi elemmel - sztélével (Odzun, 6. század) vagy oszloppal (Aghudi, 7. század) - ellátott antik diadalívekkel. A 4-7. századi örmény művészet legjelentősebb jellegzetessége valamennyi plasztikus művészet szerves szintézise az építészettel összefüggésben, ennélfogva stilisztikai egysége és integritása. Az általános koncepció nemes egyszerűsége és mindent átható logikája, együtt az alkotóelemek csodálatos díszítésével és nagymértékű szervezettségével - ez lenne a pontos meghatározása e korszak szinte valamennyi építészeti alkotásának. Az arab invázió és az azt követő évek kegyetlen idegen elnyomása, melyre az örmény emberek szinte szakadatlan felkeléssel válaszoltak, megszakította az örmény kultúra virágzását. Az ország gazdasági hanyatlása és kereskedelmének mozdulatlansága magától értetődően leálláshoz vezetett az elkövetkező két évszázadra, bármilyen monumentális építkezések is zajlottak akkoriban. Csak a 9. század végén nyerték vissza az örmények autonómiájukat; a helyzet ekkor jóval kecsegtetett valamennyi művészet akadálytalan fejlődése szempontjából, azzal, hogy a részben sértetlen, részben lerombolt, de változatlanul kor- és legendatisztelő 5-7. századi építészet lesz a kiindulási alapja az építészet további fejlődésének, hiszen erre a korszakra úgy tekintenek vissza, mint a nemzeti építészet aranykorára. Az örmény építészet új szakaszhoz érkezett, mely a 9. századtól kezdve egészen a 11. század második feléig tartott, amikor is a Szeldzsukok erőszakkal megszerezték az országot. Ez volt a gazdaság heves növekedésének és a kézművesipar, a mezőgazdaság, valamint a külkereskedelem gyors fejlődésének a korszaka. Városok tettek szert új és nagyobb jelentőségre, a régiek magasabb dimenzióba kerültek, sok helyütt pedig új városokat alapítottak. Jellegzetes példa Ani városa, a Kamszarakan hercegség erődje, melynek eredete az 5. századra nyúlik vissza, és a 10. századra nőtt nagyvárossá. A kisméretű feljegyzések esetében a kereszt alakú kövek - khacskarok - jelentős, kimondottan örmény befolyásra tettek szert. Az eredetileg szolid és egyszerű, téglalap alakú kőkereszten ábrázolt domborművek egyre bonyolultabbá és díszesebbé váltak, és a 13. századra a khacskarok odáig fejlődtek, hogy a legtöbb kiemelkedő szobrász és kőfaragó egyre inkább velük kezdett foglalkozni. Miközben az ország belsejében a síkságokon a lakosság az idegen hódítókkal folytatott állandó csatározásokkal volt elfoglalva, a nehezen megközelíthető hegyvidékes tájak, mint például Szjunik, előttük járva a békés fejlődés időszakát élték. A kisebbfajta csodának számító Szjunik a helyi építészeti iskola alapítóinak találkozóhelye volt; az iskola kezdetei tetten érhetők Szeván és Tathev templomaiban. A Szeván-szigeten (ma félsziget) található két kicsi, kereszt alaprajzú templom a régi építési és építészeti hagyományok restaurálásának bizonyítéka. 1874-ben épültek, és egy meredek délnyugati hegyoldalon nyúltak az égig, tökéletes rálátással a tóparti falvakra, a félsziget pedig lélegzetelállító kilátást nyújt a Szeván-tó kék végtelenére, partjaira és a távoli rózsaszín hegyláncokra. A Szjuniktól délre fekvő Tathev-templom (895-906) hasonlatos volt a hírneves 7. századi edzsmiacini és mreni Szt. Gajane-templomokkal. Mély szakadékot körülvevő hegyoldalak egyikén található, egy majdnem kerek teraszos hely közepén. Érdemes lenne megnézni, hogy milyen hagyományos és új keletű elemek találkoznak nem egyszer a Tathev-templom épületében. 930-ban, körülbelül negyedszázaddal az elkészülte után a templom falaira monumentális freskók kerültek, melyek hatása a szemlélőre a részleges pusztulás ellenére is ugyanakkora ma, mint akkoriban. A Tathev-templomtól nem messzire eső Bgheno-Noravank-templom (1058) átlagos méretű, de nem átlagos alkotás, amely Jézus Krisztus földi életével foglalkozó domborműinek köszönheti hírnevét. Ezeken kívül a Szjunik-iskolának köszönhetőek olyan, a 10. század fordulóján épült épületegyüttesek, mint Soghakavank, Ghotavank, Vaganavank, melyek megfelelően mutatják be a 10. századi örmény építészetet. Vaspurakanban, Örményország déli tartományában az építészeket a mindent elsöprő alkotó erőfeszítés jellemezte. A 915-921-ben Manuel építész és szobrász által épített királyi palota, kikötő és - az épületegyüttes legérdekesebb tagja - a Szt. Kereszt-templom a Van-tó Aghthamar szigetén emelt új fejlesztésekhez tartozik. A Szt. Kereszt-templom, a Szt. Hripszime-templom egy újabb variációja egyedi volt abban a tekintetben, hogy a homlokzatokon körbefutó néhány sávban bibliai jeleneteket ábrázoló domborművek voltak láthatók. A mindent felperzselő feudális széthúzás pusztította országban nagy jelentőségre tettek szert az erődök és erődítmények, melyek ellenőrizték a városokba és hercegi birtokokba vezető utakat. Ezek közül az Aragac déli lejtőjén álló Amberd-erőd érdemel külön említést. Háromszögletű területének két oldalán feneketlen szakadék tátongott, a harmadik oldalt pedig vastag fal és sok félkör alakú torony védte az ellenségtől. A 10. század második felére, 961-ben Ani városát, a Kamszarakan család korábbi, Akhurjan-folyó parti erődjét az új örmény állam, az úgynevezett Sirak Királyság fővárosává emelték a Bagratuni dinasztia uralma alatt. Az örmény kultúra eme rendkívül fontos központjának tanulmányozásához jelentősen hozzájárultak a N. Y. Marr akadémikus által folytatott ásatások (1892-1893 és 1904-1917). Előkerültek az ősi erőd falai, utcái, terei, lakónegyedei, műhelyei, fogadói, templomai és kis kápolnái, luxuspalotáinak romjai, a szegények otthonai, valamint a távoli hegyekből idevezető vízvezetéke. A korábbi fellegvár helyén folytatott ásatások sem hoztak kevesebb eredményt: előkerült az örmény királyok palotája fényűző termeivel és ablakaival, melyek pompás kilátást engedtek a nagy városra és az alatta elterülő völgyre. A város egyik lakónegyede különleges jelentőséggel bírt. Ez volt az üreges Ani, ahol néhány száz barlangot vájtak a várost körülvevő meredek sziklafalakba. Ezek a barlangok elég tágasak voltak háztartási üzletek, templomok, magánlakások és síremlékek számára. Ani Trdatnak, a kiemelkedő építésznek volt a palotája; ő emelte a katholikoszok palotáját és egy Arghinhoz közeli székesegyházat. Mint hazája híres embere, Trdat 989-ben abban a hatalmas kegyben részesült, hogy megbízták a konstantinápolyi Hagia Sofia kupolájának helyreállításával, melyet egy földrengés jelentősen megrongált. Nem sokkal ezután befejezte Ani székesegyházát (1001), és Gagik király megbízásából felépítette a pompázatos Szt. György-székesegyházat, a Zvartnoc hiteles utánzatát. A 11-13. századi örmény építészetben különös jelentőséget tulajdonítottak a monostoregyütteseknek. Egy korábbi ilyen épületegyüttes, a Marmasen az Akhurjan-folyó torkolatánál helyezkedett el, nem messze Gjumzi mai városától. Az idők folyamán a monostor három, a 10. század végéből, a 11. század elejéből származó temploma közül a fő székesegyház rongálódott meg a legkevésbé; ez merész hasonlatosságot mutat Ani székesegyházával. Bizonyos, kezünkben levő bizonyítékok arra utalnak, hogy Trdat, a kiváló építész volt a Marmasen megépítője. Egy másik, Örményország építészeti klasszikusaiból nem véletlenül kiemelkedő monostor a Szanahin, melynek 967 éves székesegyháza az épületegyüttes közepén helyezkedik el, északabbra pedig a monostor legősibb, a 930-as évekre eredeztethető épülete. A kettő közti szűk teret boltíves karzat tölti ki, ahol a legenda szerint Grigor Magisztrosz, a kor kiemelkedő tudósa az óráit tartotta. Ezen épületcsoporttól északkeletre egy kis templom található, mely belül kereszt, kívül kör alakú, eredete a 11. századra tekint vissza, és egy könyvraktárral (1063) szomszédos, mely a korabeli stílus kiváló példája a világi alkotások tekintetében. Ezek az épületek merész szerkezeti vállalásuk miatt figyelemre méltóak: gyönyörű kőfaragványokkal díszített karcsú féloszlopok csoportja szolgál a hatalmas átlós ívek támaszául; az ívek viszont magas, csúcsíves kupolát tartanak, amelynek legfelső részén egy jelentéktelen nyílás található. Az épületegyüttes nyugati részén vannak a gavitok, illetve tőlük északra az égbe nyúló, négyszögletű harangtorony. Khaghbat monostora, a 10-13. századi épületegyüttesek csoportjának egy másik példája, mely kissé távolabbi, de nem kevésbé híres, mint Szanahin, a Szt. Kereszt-templomot, az együttes legősibb épületét veszi körül. A Szt. Kereszt-templom középpontjában a 10-11. századi egyházi alkotásokra olyannyira jellemző kupolás csarnok áll. A 13. századi monostoregyüttesek közül Geghard, egy híres üreges monostor, jó példája a művészi tökélynek és az eredetiségnek. Annál is inkább páratlan, mivel felszíni és sziklában vájt épületeit a közös kompozíció és stílusok egységbe fogják. Az épületegyüttes felszíni része az 1215-ben épült főtemplom épületéhez, illetve a templomtól némileg nyugatra eső, a 13. század első negyedére datált négyoszlopos gavithoz kapcsolódik. Északon két barlangtemplom található (a 13. század második negyedében épült; Galcagh építész), valamint kissé fentebb egy szintén sziklába vájt nagy síremlék (1288). Hasonlóan lenyűgöző épületegyüttes a Szjunik közepén, a Geghard épületegyüttestől délre található Noravank monostor, melyet eredete a 13. század végére, a 14. századra tehető. Az épületegyüttes a főtemplomból, a nyugatról azzal szomszédos gavitból és Burtel Orbelján (Orbeli) herceg kétszintes sírtemplomából áll. A kereszt-kupola szerkezet korabeli, elcsépelt, típusát ismétlő, mára félig romba dőlt főtemplommal ellentétben a gavit és mindenekelőtt a síremlék eredeti állapota szinte teljesen megmaradt. Mindkét épületet Momik nevével kapcsolják össze, aki közismert művész, szobrász és építész volt, és főként az Orbelján fivéreknek dolgozott. 1321-ben ő épített Areniben templomot, ő alkotta a templom boltfészkein látható, a Négy evangélistát ábrázoló, valamint a nyugati bejárat timpanonján látható, A Szüzet ábrázoló gyönyörű domborműveket is. Momik volt az is, akit megbíztak a földrengéstől romba dőlt Noravank-gavit restaurálásával, de az is, aki később két csodálatos domborművet faragott a templom nyugati homlokzatának timpanonjaiba - A Szűz és a Gyermek, és Atyaisten címmel. Az épületegyüttest a kétszintes sírtemplom foglalja össze, melyet Momik a halála évében, 1339-ben fejezett be. A kissé süllyesztett alsó szinten található a tulajdonképpeni síremlék, a tetején pedig egy keresztfekvésű temetkezési templom. A templomba a bejárat mindkét oldalán megtalálható lépcsősoron lehet bejutni. Egészében véve kitűnő felosztásról beszélhetünk; a szerény kivitelezésű alsó szint szolgál a szellős rotundában végződő felső szint támasztékául. A kétszintes síremléken felfedezhető a mindent elsöprő, kreatív tehetség. A déli homlokzat kivitelezése elegendő bizonyíték arra, hogy a korábban az építészet kiegészítő elemeként funkcionáló szobor egyenrangúvá, sőt, az architektúra riválisává vált. Valóban, az alsó szinti bejárat timpanonján A Szűz, a felső szinti bejárat fölött pedig a Dészisz című alkotás látható. A donátorcsoport a rotunda oszlopain látható, amint az Orbelján fivérek átadják a Szűznek a templom modelljét. Valamennyi említett dombormű az épület fő jellegzetességének számít, köszönhetően méretüknek és plasztikusságuk tökélyének. Még kevésbé áll az építészet a szobor fölött a Szűz Temploma esetében, mely a Szpitakavor monostornál található. Az épületegyüttes szintén az Orbelján-birtokon épült, Noravanktól nem messze. A templom megfelelő keretéül szolgál a bejárati timpanonon látható gyönyörű A Szűz Hodigithria című alkotásnak. A 14-15. században a nomád törzsek új támadása tovább rontotta a már amúgy is szánalomra méltó gazdasági helyzetet, és az építési munkák végét jelentette. Csak a 17. században kapott új erőre a gazdasági tevékenység a perzsák uralta régiókban, s ezzel együtt az építkezések is fellendültek. Új monostoregyüttesek épültek (Mughni, Satin, Khor-Virap), az Edzsmiacin-székesegyház új kupolát kapott, illetve Szt. Hripsime, Gajane stb. templomainak új mennyezetén restaurációs munkák kezdődtek. Mindazonáltal mindezen munkák nélkülözik azt a kreatív inspirációt, ami majdnem háromszáz évig egyfolytában, a 11. századtól a 14. századig jellemezte az örmény építészetet. Az ősi formák terveit, szerkezetét és felépítését csak megismételték, miközben a díszítő és ékesítő motívumok, ellentétben egy épület konstruktív kivitelezésével, egyszerűen ellepték, beborították az egész felületet. Jó példa erre az Edzsmiacin-székesegyház 17. században épült harangtornya. A 17. század szemtanúja volt a középkori örmény építészet befejeződésének, és ezzel egy időben egy új korszak hajnalának is Örményország kultúrájában, saját céljaival és törekvéseivel. Az építészet a maga dekoratív szobrászatával feladta korábbi elsővonalas művészeti pozícióját a festészet és különféle alkalmazott művészetek javára. Ez a korszak tevékenyen hozzájárult a művészethez kiváló mestereivel, akik munkái megalapozták a modern idők örmény művészetét.