• Élő dalok

    Élő dalok

  • Gazdag múlt

    Gazdag múlt

  • Boltívek

    Boltívek

  • Írásos emlék

    Írásos emlék

  • Noravank

    Noravank

  • Khor Virap

    Khor Virap

  • Gajane

    Gajane

  • Szeván tó

    Szeván tó

Örmény tragéda

A 20. század örmény tragédiájának háttere: a-tobbi-nema-csend.pdf

 

A NÉPIRTÁS KRONOLÓGIÁJA 1914-1919

1914. május-július – Az oszmán vezetők erős európai szövetségesként próbálják megnyerni Franciaországot és Oroszországot, hogy megvédjék a Birodalmat a további területi veszteségektől, de nem járnak sikerrel.

1914. augusztus 1. – Európában kitör az első világháború.

1914. augusztus 2. – Az Oszmán Birodalom titkos paktumot köt Németországgal, vállalva, hogy belép a háborúba, amennyiben Oroszország megtámadná Ausztriát és Németországot. A németek megígérik, hogy segítenek a pánturáni álom megvalósításában.

1914. augusztus 3. – A „fegyveres semlegesség” álláspontjára helyezkedve az oszmán kormány általános mozgósítást rendel el. Ez az örmény férfiakat is érinti, akiket három szakaszban soroznak be. Először a 20 és 45 év közöttieket hívják be, majd 1915 februárjáig a 18-20 évesek kerülnek sorra, végül a 45-60 évesek következnek, akiket málhás állatokként használnak a hadi felszerelések szállításához.

1914. augusztus 2-14. – A Dasnak Örmény Forradalmi Szövetség Erzerumban megtartja nyolcadik általános kongresszusát. Az ifjútörökök megígérik, hogy oszmán fennhatóság alatt autonóm örmény területet hoznak létre, ha a párt oroszellenes felkelést szervez a transzkaukázusi örmények körében. A Dasnak párt elhatárolja magát az ifjútörök aktivisták terveitől a Kaukázus lerohanását illetően, de nyilvánosan hitet tesz a birodalom mellett, és megfogadja, hogy harcolni fog az Oszmán Birodalom védelmében, ha a kormány a tanácsok ellenére úgy dönt, hogy beavatkozik a háborúba.

1914. augusztus - Enver pasa megalakítja a Különleges Szervezetet (Teshkilati Mahsusa). Később ez a szervezet irányítja és hajtja végre az örmény népirtást az Oszmán Birodalom keleti tartományaiban.

1914. augusztus 19. – Felgyújtják a diarbekri örmény piacot, ahol 90 üzlet válik a tűz martalékává.

1914. augusztus – V. Kevork, minden örmények katolikosza Voroncov-Daskovtól, a Kaukázus orosz kormányzójától kéri az Oszmán Birodalmon belüli Örményország területi integritásának biztosítását, orosz védelem alatt álló autonóm állammá való átalakítását. A kormányzó javasolja egy örmény önkéntes alakulat létrehozását.

1914. szeptember 6. – Az oszmán belügyminiszter rejtjeles körlevélben utasítja a tartományok hatóságait, hogy tartsák szemmel az örmény politikai és közösségi vezetőket.

1914. október 29. – Az Oszmán Birodalom belép az első világháborúba.

1914. november 2. – Az orosz kormány hadat üzen az Oszmán Birodalomnak. [Az oroszok nem sokkal ez után kiadnak egy nyilatkozatot, amelyben megígérik az Oszmán Birodalomban élő örmények nemzeti felszabadítását, amennyiben azok szembehelyezkednek kormányukkal.]

1914. november 9. – A brit miniszterelnök egy Londonban tartott beszédében megjósolja, hogy a háború „nemcsak Európában, hanem Ázsiában is megkongatta az oszmán uralom lélekharangját”.

1914. december 16. – Az oszmán kormány hatályon kívül helyezi az örmény reformokról szóló 1914. február 8-ai egyezményt.

1915. január – Enver pasa próbálkozása, hogy a Transzkaukázusban elpusztítsa az orosz hadsereget, Szárikamisban katasztrófába torkollik. A támadásban részt vevő mintegy 100 000 ember körülbelül 86 százaléka elpusztul. Nem sokkal ez után Enver nyilvánosan megköszöni az örményeknek a szárikamisi kampány során tanúsított magatartásukat. 1915. február közepe – Az „Ittihad” párt központi bizottsága meghozza az örmények megsemmisítéséről szóló határozatát.

1915. január vége, február – Erőszakos és szélsőséges intézkedéseket vezetnek be az Oszmán Birodalomban élő örmények ellen. Kormányrendelettel köztörvényes bűnözőket engednek ki a börtönökből, besorozzák az irreguláris csapatokba (csetek), és később a kitelepítések és tömegmészárlások során is felhasználják őket.

1915. április 9. – Azzal az ürüggyel, hogy Zejtunban mintegy harminc örmény fiatal megtagadta a kötelező katonai szolgálatot, és a város lázadásra készül, a város előkelőségeit, majd egész lakosságát elűzik.

1915. április 18. – A törökök tömeggyűlést tartanak Van határában, ahol az örményeket árulónak és a birodalom ellenségeinek kiáltják ki. Másnap az oszmán hadsereg kurd szabadcsapatokkal együtt megtámadja a vani örményeket az oroszokkal való állítólagos kollaborálásuk miatt. Van városában az örmény negyed elbarikádozza magát, és öt hétig, az orosz csapatok május 18-i megérkezéséig sikerül tartania magát.

1915. április 24. – Konstantinápolyban több száz örmény közösségi vezetőt, köztük az oszmán parlament tagjait letartóztatják, Anatólia belső területeire száműzik, majd később meggyilkolják.

1915. április 25. – Gallipoliban megkezdődik a szövetségesek partraszállása. A sikertelen támadások 259 napig tartanak, és Anglia mintegy 200 000 emberét veszíti el. Az evakuálás 1916 elején befejeződik.

1915. május 1. – Harput kormányzóját, Kemalt leváltják, amiért ellenzi a tartományából száműzött lakosság lemészárlására és megsemmisítésére vonatkozó terveket.

1915. május közepe-vége – Lemészárolják a Knuszban és a környező 38 faluban élő örményeket. Elpusztítják Sziirt örmény és más keresztény lakosságának nagy részét.

1915. május 23. – Hivatalos közleményekben megjelenik, hogy Talaat pasa elrendelte Van, Bitlisz és Erzerum kormányzóinak a fennhatóságuk alá tartozó örmények „kitelepítését” Urfa és Moszul szandzsakok déli részeire, valamint Zor vilajetbe. Ugyanaznap Adana, Maras és Aleppó kormányzói is azt az utasítást kapják, hogy „telepítsék ki” Adana, Merszin, Szisz, Jebeli-bereket és Maras szandzsakok (a regionális központok kivételével), valamint Alexandretta (Iszkenderun), Bejlan, Jisr Al-Sughur és Antioch kazák örményeit Szíria vilajet keleti részére és Aleppo vilajet keleti és délkeleti részére. A „deportáltak”-nak szánt „betelepítési zóná”-t tovább szűkítik a szíriai-iraki sivatag legkietlenebb vidékein a bagdadi vasúttól délre és nyugatra eső területre, legalább 25 kilométerre bármilyen vasútvonaltól.

1915. május 27. – Az „ideiglenes kitelepítési törvény” megjelenik a sajtóban. Az örményekre való hivatkozás nélkül felhatalmazzák a hadseregek, hadtestek, hadosztályok és helyőrségek parancsnokait, hogy kémkedés és árulás gyanújával és katonai szükségesség miatt rendeljék el a lakosságcsoportok kitelepítését.

1915. június eleje – Trapezunt, Szivasz, Diarbekir és Mamuret-ul-Aziz vilajetekben és Janik szandzsakban elrendelik a kitelepítéseket. Az örményeket kitelepítik az Erzerum tartományi Erzindzsanból és Baiburtból.

1915. június 10. – Talaat pasa kiadja „a háború és a rendkívüli politikai körülmények miatt kitelepített örmények hátrahagyott ingó és ingatlan vagyonával kapcsolatos adminisztratív utasításokat”. Ebben elrendeli, hogy különbizottságokat kell létrehozni, amelyek jegyzékeket és jelentéseket készítenek a „hátrahagyott” vagyontárgyakról. Ezt a vagyont biztonságba kell helyezni a kitelepítettek javára. Elkészítik a listákat, és átadják az örményeknek. A helyi bizottságok és az oszmán kincstár is kap másolatokat belőlük. A romlandó dolgokat és az állatokat el kell adni, a pénzt pedig az örmény tulajdonosok javára letétbe kell helyezni. A rendelet előírja, hogy az örmény otthonokba és az örmény földekre be kell telepíteni a balkáni háború török menekültjeit; azonban hivatalosan nyilvántartásba kell venni őket. Azokat a földeket és vagyontárgyakat, amelyekre a török menekülteknek nincs szükségük, nyilvános árverésen el kell adni, és a befolyó összegeket az örmény tulajdonosok javára letétbe kell helyezni.

1915. június-július – Kitelepítik az örményeket Karputból, Erzerumból és Marszovanból.

1915. július – Megkezdődnek a kitelepítések Thraszból, Nyugat-Kisázsiából és Kilikiából. Többségüket Szíriába hurcolják.

1915. július 30. – A Musza Dagh környéki hegyvidéken mintegy 5000 örmény szembeszegül az oszmán csapatokkal. 53 nap múlva, szeptember 12-én felveszi őket a Guichin nevű francia hadihajó. A Guichin-nak a flotta francia főparancsnokának Jeanne d’Arch nevű hajója, három másik francia hadihajó és egy brit hadihajó segítségével nagy nehezen sikerül kimenekítenie a 4048 örmény túlélőt, és szeptember 14-én megérkeznek velük egy egyiptomi kikötőbe, Saidbe.

1915. augusztus – Kitelepítik az örményeket Angorából és Bandirmából (Közép- és Nyugat-Anatólia).

1915. szeptember 26. – Közzéteszik a kisajátításról és elkobzásról szóló ideiglenes törvényt. A törvény rendelkezik a kitelepítettek tartozásainak, követeléseinek és vagyonának kezeléséről. Részletesen elmagyarázza a „hátrahagyott” örmény vagyon nyilvántartásba vételének és végrehajtásának módját. Az oszmán szenátus október 4-étől december 13-áig több mint két hónapon át nyilvánosan tárgyalja a törvényt, de nem változtat rajta.

1916 nyara – Az oszmán tisztviselők elhatározzák, hogy vandál módon elpusztítják a kitelepítetések több mint 150 000 kiéheztetett és nyomorúságos állapotba juttatott túlélőjét a szíriai és a mezopotámiai sivatagban.

1916 – A brit kormány megjelentet egy kiadványt „Az örményekkel való bánásmód az Oszmán Birodalomban” címmel.

1918. október 30. – Az oszmánok aláírják a mudroszi fegyverszünetet a szövetségesekkel.

1918. november 2. – Faud, oszmán arab küldött a „törvényesség és emberség” jegyében parlamenti meghallgatásokat indítványoz, hogy kivizsgálják a háború alatti két kabinet minisztereinek bűnösségét.

1918. december vége – 1919. január eleje – Török haditörvényszéket állítanak fel az örmény népirtás kitervelőinek felelősségre vonása céljából.

1919. március 3. – Az új oszmán szultán teljesíti a háború utáni oszmán kabinet kérését, és engedélyezi az új törvényszék létrehozását, hogy felelősségre vonják mindazokat, akik az örmények kitelepítésében és lemészárlásában bűnösnek bizonyulnak.

1919. március – Az oszmán belügyminiszter a minisztérium munkatársai által az előző két hónapban összegyűjtött statisztikai adatok alapján nyilvánosan kijelenti, hogy „a háború alatti kitelepítéseknek mintegy 800 000 örmény áldozata volt.”

 

A NÉPIRTÁS FOLYTATÓDIK

Az örmények ellen 1915-ben és 1916-ban elkövetett népirtás több mint másfélmillió embert fosztott meg életétől. Ehhez semmi kétség nem fér, ha megnézzük az alábbi számokat a népirtás előtt és után:

Az örmények népességszáma 1914-ben:

Örmény tartományok és az Oszmán birodalom egyéb területei: 2 026 000

Kaukázusi Örményország és Oroszország egyéb területei: 2 054 000

Külföldi országok: 390 000

Összesen: 4 470 000

1926-ban az örmények lélekszáma 2 900 000.

A tömeggyilkosságok után tíz évvel még mindig 1 570 000 ember hiányzik. Legkevesebb ennyi emberről van szó, de ez a szám korántsem jelenti a maximumot, hiszen nem számol az 1914 és 1926 között eltelt húsz év népességnövekedésének ütemével. 1926 óta az örmények lélekszáma 2 900 000-ról 6 millióra növekedett. Tehát ha nem lett volna népirtás, akkor a világon ma legalább 10 millió örmény élne. A török hatóságok 1915-ben elkövetett népirtása ma sem ért véget. A mai Törökország belső területein élő örmények fokozatosan elveszítik identitásukat. Ugyanígy a más országokban élő örményekre is az a sors vár - a szovjetunióbeli örményországiak kivételével - hogy lassanként elveszítik kulturális identitásukat. Mind ahányszor egy örmény elveszíti identitását, az 1915-ben kitervelt és megindított népirtás gyümölcse érik be. A népirtás gazdaságilag is súlyosan érintette az örményeket; az Oszmán Birodalomban az örmények minden vagyona (háza, földje stb.) odaveszett. A tömegmészárlások és kitelepítések miatt az örmények történelmi műemlékeiket is elveszítették. Örményország történelmi műemlékeinek lerombolása is a népirtás egyik következménye volt. A konstantinápolyi Örmény Patriarchátus statisztikai adatai szerint 1914-ben 210 kolostor és közel 700 apátsági templom működött. A kolostorok fennhatóságán kívüli templomok száma 1639 volt (ezek az adatok az örmény nemzeti egyház vagyonára vonatkoznak; az örmény katolikus és protestáns egyház vagyonát nem tartalmazzák). Akkoriban több mint száz kolostor élte teljes virágzását. Ezek nem elszigetelt kolostorok voltak, ahol az emberek magukban imádkoztak, hanem a nemzeti hagyományoknak megfelelően kulturális, tudományos és művészeti központokként is működtek. A kolostorokat tehát nemcsak az istentiszteletek helyéül, hanem annál sokkal több célra használták. A múzeumokhoz hasonlóan olyan központok voltak, ahol rengeteg műtárgyat – felbecsülhetetlen értékű ereklyéket, kéziratokat, kőkereszteket és megszámlálhatatlanul sok műtárgyat – tartottak. A Mus térségében lévő Szent Garabed és Arakelotz kolostor, a Van szomszédságában lévő Varak és Akhtamar kolostor, az Erzerum vilajetben lévő Vank és Garmir Vank kolostor, a szivaszi Szent Nichan, az Isztambul közelében lévő Armash Vank, valamint a vallási központként működő kilikiai katolikoszi székhely mind-mind fontos része az örmény nemzeti vagyonnak. Meg kell jegyezni, hogy ezek a statisztikák nem tartalmazzák Karsz térségének adatait, amely akkoriban orosz tartomány volt. Amikor a kemalista erők 1920-ban elfoglalták a térséget, Ani és Karsz műemlékei is török kézre kerültek. 1915 és 1923 között több mint ezer örmény templomot és kolostort romboltak földig, 691-et pedig részben elpusztítottak. A viharos időket átvészelő műemlékek sorsa sem volt sokkal jobb. A jobb állapotban maradt műemlékeket istállókká vagy mecsetekké alakították át, és a szeldzsuk vagy oszmán építészet remekeiként mutatták be őket.

AZ IFJÚTÖRÖKÖK ÉS AZ ÖRMÉNY GENOCÍDIUM

Örményország egész történelme folyamán összekötő láncszemet képezett a két világ – két kultúra: Kelet és Nyugat között. Ugyanakkor, mint fontos utak keresztezési pontja, minden korban kiemelkedő stratégiai jelentőséggel bírt. Ezért a térségben egymással vetélkedő birodalmak mindig is igyekeztek uralmuk alá hajtani ezt a kis országot. A nagy hódítók sorsdöntő összecsapásai gyakorta éppen Örményország területén zajlottak le. Így a véget nem érő háborúk során nem egyszer ment át egyik megszálló kezéből a másikéba. A vérzivataros időkben az országot újra meg újra végigdúlták és elpusztították a hadak, de az örmény nép mindannyiszor újjáépítette. Örményország egész történelme nem áll egyébből, mint lakosságának kitartó és egyenlőtlen küzdelméből a saját önazonossága és kultúrája védelmében az idegen hódítók meg-megújuló támadásai ellen. De akár a saját uralkodóinak uralma, akár az idegen megszállók igája alatt, az örmény nép mindig jó gazdája maradt a maga hegyeinek és völgyeinek, szorgalmasan dolgozott, javakat termelt, saját vérével és verejtékével öntözve a hazai földet. Konokságának és kitartásának köszönhetően igazán mostoha sorsa ellenére olyan önarcú nemzeti kultúrát hozott létre, amely a keleti és nyugati kultúrák sajátos ötvöződését mutatja. Jelenleg az egész Örmény Fennsík Kilikiától a Van tóig és az Araksz partjaiig városok, várak, templomok, kolostorok, hidak és kereszteskövek romjaival van teleszórva, amelyek ékesszólóan tanúskodnak az örmény nép magasfokú kultúrájáról. Történelmi, filozófiai és szépirodalmi alkotások, csodálatos miniatúrák, gazdagon fejlett nyelv és nemzeti egyház – íme az örménység gazdag szellemi öröksége. Európa népei mindig is az üldözött keresztény testvért látták az örmény népben, amely alaposan rászolgál az együttérzésünkre és a segítségünkre. Valójában nem az együttérzésünkre, hanem a tiszteletünkre érdemes ez a tehetséges nép, amely mindig hősiesen harcolt a szabadságáért és amely annyit szenvedett a függetlenségéért folytatott küzdelmekben. Egy nagymultú nép, amely ezen a fennsíkon él immár több mint 30 évszázada, vagyis jóval korábbi idő óta, mint ahogy Xenophón a világnak hírt adott róla /1/.

Egy megtörhetetlen nép, amely miközben a maga történelmi küldetését teljesítette, elidegeníthetetlen jogokat szerzett ezekre a területekre, amelyeket minden egyes országdúlás után újjáteremtett. Az ifjútörökök kannibáli politikája egész történelmének a legsúlyosabb csapását mérte az örmény népre. Ám az örmény nép ezt az iszonyatos vérveszteséget is túlélte és talpra állt. Az örmény nép ma is él és holnap is élni fog. A háború természetesen minden nép számára szerencsétlenséget jelentett. A háború pusztító következményeiről beszélve nem hunyhatunk szemet azon szenvedések előtt sem, amelyek az Oszmán Birodalom többi népét, közöttük a törököket sújtották. Hiszen a háború egyetemes istencsapás volt. Azokban az években a török lakosság is éhínségtől és járványoktól szenvedett. Lehanyatlott az ország kereskedelme. Szétzilálódott a mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés. Az ország pénzügyi helyzete siralmas volt. Az árak az egekbe szöktek. Azonban a háború legpusztítóbb csapása az örményeknek jutott osztályrészül. Az ifjútörökök a háborús helyzetet kihasználva megvalósították jó előre eltervezett programjukat: a nyugati örménység megsemmisítését. Vahan Terjan örmény költő 1917-ben írott „Beszámoló jelentés Török-Örményországról”c. írásában ezt olvassuk: „Az ifjútörök kormányzat, amelyet teljesen fogva tartanak a pániszlámizmus eszméi, Enverrel és Talaattal az élén …. kihasználta a háborús világégést, hogy a legradikálisabb módon oldja meg az örmény kérdést. Ez a kormány úgy döntött, hogy fizikai megsemmisítéssel számolja fel az örménységet, hogy ezzel egyszer s mindenkorra megszabaduljon az Örményországgal kapcsolatos problémáktól …” /2/

Az ifjútörökök soviniszta politikájának az alapjait az Ittihad /2a/ 1910-ben Szalonikiben megtartott nagygyűlésén rakták le, ahol meghirdették a jelszót: „Törökország csak a törököké!” Talaat később ezt a beismerő kijelentést tette: „Megpróbáltuk a gyaurokat oszmánokká gyúrni, de nem sikerült. Így most kénytelenek vagyunk a végső eszközhöz, a fegyverrel való megsemmisítésükhöz folyamodni.” Az ifjútörökök abból indultak ki, hogy előbb vagy utóbb a birodalom valamennyi alattvalóját oszmanizálni kell, ennek az eléréséhez pedig nem elégséges a sanyargatás, „fegyveres erőt kell alkalmazni”. /3/ Az ifjútörökök 1911. októberében Szalonikiben megtartott kongresszusán egyik fő ideológusuk, doktor Nazim-bey mondotta: „Ne felejtsétek el, hogy a mi ősapáink Turánból érkeztek erre a földre, és hogy ma a Kaukázuson túl, továbbá a Kaszpi tengertől keletre elterülő hatalmas térséget csaknem kizárólag török fajú törzsek népesítik be. Sajnálatos módon örökös ellenségünk, az oroszok rabigája alatt. A mi politikai horizontunk csupán ebben az irányban kínál kibontakozást, azért nekünk szent kötelességünk a török népek egységének összekovácsolása a Fekete tengertől az Aral tóig… Ezen politikai program megvalósításának az előfeltétele pedig az örmény kérdés radikális megoldása… Ki kell írtani az örményeket a birodalom területéről.” /4/ Ugyanezen a kongresszuson határozták el a következőket: „Előbb vagy utóbb teljesen keresztül kell vinni valamennyi török alattvaló ottomanizálását, de világos, hogy ezt rábeszélés útján soha nem tudjuk elérni, azért fegyveres erőhöz kell folyamodnunk. Biztosítani kell a birodalom mohamedán jellegét és tekintélyt kell szerezni a mohamedán intézményeknek és hagyományoknak. A többi nemzetiségtől meg kell tagadni a szervezkedés jogát, mivel a decentralizáció és az önkormányzat árulás lenne a birodalom ellen. A nemzetiségek maradjanak csak quantité négligeable. Megtarthatják a vallásukat, de nem a nyelvüket. A török nyelv általánossá tétele lehet az a fő eszköz, amellyel a mohamedán hegemónia és az idegen elemek asszimilációja biztosítható.” /5/ G. Montgomery az örmény mészárlással foglalkozó egyik cikkében leszögezi, hogy „a gyalázatos tervet az Ittihad központi bizottsága dolgozta ki és fogadta el.” /6/

Az említett cikkben felhasználta azoknak a leveleknek a tartalmát, amelyeket 1919. januárjában W. Wilsonnak, az USA elnökének küldött az örmény-barát német értelmiségi, Armin T. Wegner. Az örmény nép természetes joga történelmi hazájának a birtoklásához keresztezte az ifjútörök hódítók terveit. „Az ifjútörök hatóságok a háborús helyzet kihasználásával igyekeztek megvalósítani azokat a gaztetteket, amelyeket annak idején még a „véreskezű szultán”, Abdul-Hamid kezdett el… Az ifjútörökök a deportálás látszata alatt a német imperialisták segítségével előkészítették és hidegvérrel végrehajtották pokoli tervüket, a törökországi örmény nép tömeges kiirtását.” /7/

Örményországot, mint a Török Birodalom testébe beékelődött idegen testet el kellett távolítani a turánista délibábok útjából. J. Markwart német orientalista szerint az ifjútörökök így gondolkoztak: „Majd ha nem lesznek örmények, nem lesz többé örmény kérdés sem.” Ugyancsak említést tesz az Ittihad 1910-ben Szalonikiben elfogadott titkos határozatáról, amelynek értelmében a birodalomnak a keresztények és a nem-török elemek megsemmisítése útján színtiszta törökké kell válnia. Markwart rámutat a császári Németország részéről az ifjútörököknek nyújtott segítségre is, amely oly tragikus következményekkel járt az örmények sorsára nézve. /8/ Vámbéry Ármin magyar orientalista egy 1898-ban Párizsban kiadott könyvecskéjében maga is elismerte: „Az igazi törökök a kisázsiai szeldzsukok leszármazottai és ezeknek az igazi törököknek a lélekszáma a birodalmat benépesítő egyéb népek lélekszámához viszonyítva meglehetősen kevés.” Azt is elismerte, hogy a „törököknek nem sikerült egy állam konszolidálásához szükséges nemzeti többséget létrehozniuk.” Ezután hozzátette, hogy „az Ázsiai Törökországban a helyzet még rosszabb, mivel ott a kurdok, az örmények, a görögök, az arabok, a szírek, a káldeusok és mások több mint a kétharmadát teszik ki a teljes lakosságnak.” /9/

Az ifjútörökök egyik fő ideológusa, Tekin Alp úgy találta, hogy az iráni lakosság egyharmadának, amelynek az ereiben török vér csörgedez, vissza kell térnie a törökség kebelébe. Felfogása szerint a lakosság ezen részének – ide számítva a sahokat, a nagyvezíreket, a filozófusokat és a tudósokat is -, amely az iráni környezethez asszimilálódva elvesztette török identitását és most perzsául beszél, újra törökké kell válnia. Szerinte a törökországi és az iráni törököknek olyan viszonyban kell állniuk egymással, amint amilyenben a bajorországi és a pororszországi németek állanak. /10/

Az ifjútörök pártvezérek az 1912. és 1914. közötti években az örményországi reformok körül lezajlott nemzetközi tárgyalásokból azt a következtetést vonták le, hogy az örmények nem maradnak békén, és előbb vagy utóbb kivívják maguknak az önkormányzatot. Attól is tarthattak, ahogy az elkövetkező háborúban esetleg az ellenség oldalára állnak, azért életbevágóan fontosnak tartották ennek minden áron való megakadályozását. A. K. Dzsivelegov ezt írja: A pánturkizmus és Örményország c. cikkében: „A neoturánizmus mint politikai eszme azt a célt fogja maga elé tűzni, hogy szoros szövetségbe tömörítse valamennyi turáni törzset, tekintet nélkül a nyelvre és a vallásra. Mint nemzeti eszme viszont arra fog törekedni, hogy szoros nemzeti-kulturális egységbe kovácsolja a turáni eredetű török törzseket.” Ebből arra következtet, hogy „Törökországnak a célja megsemmisíteni Örményországot és Kilikiát, amelyek olyan élesen beékelődnek a muzulmán Kelet kellős közepébe és elszigetelik a török Anatóliát a muzulmán Mezopotámiától és Iraktól.” /11/

N. Nyikolajev Az ifjútörökök politikájának válsága és a neoturánizmus c. cikkében rámutatott, hogy a pánturkizmus veszélyes lehet Oroszország számára. „A neoturánizmus eszméje előbb vagy utóbb kisebb vagy nagyobb mértékben összeütközésbe kerülhet Oroszország állami és politikai érdekeivel – írta. – Ezért még idejekorán olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek képesek lehetnek a neoturánizmus számunkra káros tendenciáinak a semlegesítésére.” /12/

Az aleppoi német technikai szakiskola egyik tanára, aki az örmény mészárlás elleni tiltakozásul beadta lemondását, a német Reichstaghoz címzett levelében kifejtette, hogy az ifjútörökök a teljes törökösítés legfőbb akadályát a keresztény népekben látják, mivel félnek azok kulturális és gazdasági fölényétől. /13/

Jellemzőek az ifjútörökök gondolkodására azok a szavak, amelyeket Behaeddin Sakir kormányzó mondott Erzerum város oroszok által történt elfoglalásának az előestéjén: „Közöljétek az orosz parancsnokkal, hogy ha a város török lakóinak csak egy hajaszála is meggörbül, akkor valamennyi életben maradt örményt felkoncoljuk. A mi szent célunk, hogy Isztambultól Indiáig és Kínáig kizárólag muzulmán népek uralkodjanak. Szíria lesz az összekötő láncszem Ázsia és Afrika között. A németek esze és szervezőképessége meg a törökök férfias karja biztosan valóra váltja ezt a grandiózus tervet.” /14/ Nadzsi-bey, az Ittihad központi bizottságának a tagja egyszer úgy nyilatkozott V. Papazjannak, az oszmán parlament képviselőjének, hogy ők nem tartják elégségesnek az örmények szóbeli lojalitását és arra igyekezett rávenni az örményeket, hogy szervezzenek önkéntes osztagokat és vegyenek részt az Oroszország elleni háborúban. Meglátása szerint a háború után a kaukázusi népekből egy föderatív állam jön létre, és akkor a nyugati örmények áttelepülhetnek a Kaukázusba és egyesülhetnek az ottani testvéreikkel. Azonban az örmények elutasították ezt a javaslatot. Közvetlenül a háború kitörése előtt a törökök ismételten megpróbálták felpuhítani az örmények ellenállását. Ekkor már mérsékeltebb húrokat pengettek azokon a tárgyalásokon, amelyeket az egyes vilájetek örmény képviselőivel folytattak. Ezúttal már csak arra akarták rábeszélni az örményeket, hogy csatlakozzanak a kaukázusi kánok kíséretéhez, akiknek az orosz-ellenes lázadása az ifjútörökök szemében biztosra vehető volt. Robert Cecil brit diplomata és államférfi úgy vélte, hogy a török kormányzat 1915-ben végrehajtott módszeres népirtása válaszlépés volt arra, hogy a nyugati örmények az Oroszország elleni harcot kereken visszautasították. /15/

Clair Price amerikai szerző azon az állásponton van, hogy ami 1915-ben az Oszmán Birodalomban az örményekkel történt, csak logikus betetőzése volt azoknak a véres és tragikus eseményeknek, amelyeket a megelőző 25 év során elszenvedtek. /16/ Aki elolvassa Zaven érsek patriarchátusi visszaemlékezéseit, benne a Talaattal folytatott beszélgetéseit és az ifjútörök pártvezér előtte tett kijelentéseit, annak nem maradhat kétsége afelől, hogy az ifjútörökök egy mindenre kiterjedő összeesküvést szerveztek az örmény nép ellen. /17/. H. Morgenthau, az USA isztambuli nagykövete annak idején megállapította, hogy az örmény néppel kapcsolatban a népirtásnak egy jó előre kidolgozott programja kerül végrehajtásra. H. Morgenthau azt is megjegyezte, hogy Talaat gyűlölete az örmény nép iránt egyenes arányban fokozódott annak szenvedésével. /18/ Enver pedig egyszer kijelentette Morgenthau előtt, hogy az örmények csak a törökök fennhatósága alatt maradhatnak meg. Azt is hozzátette, hogy mennél jobban fogja támogatni az USA az örményeket, annál több örményt fognak megsemmisíteni. /19/

Hogy az örmény genocídiumot jó előre eltervezték és hidegvérrel végrehajtották, azt L. Einstein amerikai diplomata is megerősíti, aki az események szemtanúja volt. /20/ Talaat 1915. augusztus 31-én tett cinikus kijelentése, hogy „Én három hónap alatt többet tettem az örmény kérdés megoldásáért, mint Abdul-Hamid harminc év alatt”, világosan árulkodik róla, hogy az ifjútörökök határozott programmal rendelkeztek az örmények kiirtására. /21/ F. Nansen ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy az ifjútörökök által meghirdetett szent háború célja ugyan Ázsia és Afrika muzulmánjainak Anglia és Oroszország ellen való csatasorba állítása volt, azonban gyűlöletüket elsősorban az országban élő keresztények ellen fordította. /22/ Robert Kempner, a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék amerikai főügyészének helyettese cikket írt a nyugat-német Emuna folyóirat 1978. évi 3. számában. A cikkben ezt olvassuk: „1,4 millió örménynek a török kormány parancsára történt megsemmisítése századunk első programszerű népirtása volt. Az örmények általános deportálásának a programja, amelyet az ifjútörök bizottság az első világháború idején dolgozott ki, az örmény nép egyharmadának a tömeges kiirtásához vezetett.” /22a/ Hajmeresztő az a cinizmus, amellyel Talaat beszélgetett egyik találkozásukkor a neves dasnak /23/ politikussal, az oszmán parlament képviselőjével, Vardkeszszel /24/ (aki a legelső áldozatok egyike lett): „Ez politika, Vardkesz… Ez a dolgok rendje. Most mi vagyunk az erősebbek. És megteszünk mindent, amit a török nép érdekei megkövetelnek. A haza jövőjéről van szó. Azért nem jöhetnek tekintetbe sem személyes, sem rokoni kapcsolatok. Emlékezzetek csak, mekkora bajt hoztatok a fejünkre a gyengeségünk napjaiban, amikor felvetettétek a reformok kérdését. Most tehát mi is ki fogjuk használni azokat a kedvező körülményeket, amelyek számunkra kínálkoznak és úgy szétszórjuk a ti népeteket, hogy ötven év alatt sem tudjátok összeszedni magatokat, nem hogy a reformok kérdésével foglalkozzatok.” /25/

Miután az Antant kísérlete az öblök elfoglalására kudarcba fulladt, az ifjútörökök elérkezettnek látták az időt, hogy politikai programjukat a gyakorlatba átültessék. 1915. tavaszán Talaat és Enver egyre határozottabban látott hozzá az örmény genocídium előkészítéséhez. /26/ Talaat egy magánbeszélgetésben kijelentette: „Mi félünk tőlük (a dasnakoktól). Hiszen tőlük vettük át a forradalmi szervezetünket. Ők ismerik minden titkunkat.” /27/ Találóan jegyezte meg L. Einstein amerikai diplomata, aki az események szemtanúja volt, hogy „a szövetségesek Dardanelláknál elszenvedett vereségének elsősorban az örmények adták meg az árát.” /28/ Aziz Samih (aki a háború idején az oszmán katonai iroda egyik vezetője volt), több 1935-ben publikált cikkében azt állítja, hogy az örmény falvak lerohanására vonatkozó utasításokat a Szarikamis melletti csata (1914. október 29. és november 5. között) előtti napokban adták ki. 1914. december elején doktor Behaeddin Sakir a 34. oszmán hadosztály törzsénél, Musban tartózkodott. Ezekre az adatokra támaszkova Chr. Walker arra a következtetésre jut, hogy az ittihadisták e fő ideológusának és politikai vezérének ottani jelenléte nem hagy kétséget afelől, hogy a pogromok egyik fő szervezője ő volt.” /29/

Chr. Walker A. J. Toynbee egyik cikkére hivatkozva arra a megállapításra jut, hogy az örmények kiirtásáról a végleges döntést 1915. február közepén hozták meg. /30/ Az egymást követő orosz-török háborúk idején hagyománnyá vált, hogy az oroszok oldalán örmény önkéntes osztagok is részt vettek a harcokban. Az örmények az ígéret földjének tekintett ősi hazájuk visszaszerzését remélték az orosz fegyverek győzelmétől. Az orosz birodalom kezdettől fogva támogatta az örmények nemzeti törekvéseit. Nem önzetlenül persze: előbb az öblökre, később magának Nyugat-Örményországnak a területére vásott a foga. Így hát a támogató szerepében tetszelegve használta ki az örmények hazaszeretetét és naív lelkesedését. Ezeknek az önkéntes osztagoknak nem annyira katonai, mint inkább lélektani jelentősége volt. A határ mindkét oldalán tűzbe hozták a lankadó lelkeket, felcsigázták a nemzetközi eseményekhez fűzött reményeket. A bejáratott hagyománynak megfelelően így kellett volna ennek történnie a küszöbön álló háborúban is. Csakhogy ez a háború nem a régi remények beteljesedését, hanem a Todesgang, a halálmenet kezdetét hozta az örmény nép számára. Törökország 1914-ben a központi hatalmak szövetségeseként lépett be a világháborúba. Azonban csak viszonylag később, októberben indította meg a támadást Oroszország ellen. Az 1908. évi forradalom óta a keresztény férfiak is sorkatonai szolgálatra voltak kötelezve. A háború kitörésekor az akkor szolgálatot teljesítő évjáratokon kívül a 18 és 45 év közötti valamennyi évjáratot behívták. A török parancsnokok meg voltak elégedve az örmény katonák teljesítményével, iskolázottságánál fogva sok örmény ért el tiszti rangot. Enver pasa hadügyminiszter és a hadsereg főparancsnoka még ezt írta a kóniai örmény püspöknek: „…megragadom az alkalmat annak kijelentésére, hogy az ottomán hadsereg örmény katonái lelkiismeretesen teljesítik kötelességüket a hadszíntéren. Amiről a saját szememmel is meggyőződhettem.” /31/

Az örmény patriarchának ugyancsak „kifejezte rendkívüli megelégedettségét az örmény katonák magatartásával és bátorságával kapcsolatban, akik nagyszerűen verekedtek.” /32/ Csakhogy a török csapatokat már kezdetben megalázó vereségek érték a kaukázusi fronton. Az okokat könnyen megtalálhatták volna a saját hadseregük elmaradottságában és gyenge szervezettségében. De hát a bűnbak szerepére ott voltak kéznél az örmény katonák, akiket már előzőleg elpusztításra szemeltek ki. Néhány dezertálási és fegyver-rejtegetési eset mértéktelen felnagyításával az egész birodalomra kiterjedő „hazaárulási” ügyet kanyarítottak. A háborús helyzetet kihasználva azonnal hozzáláttak az örmény származású katonák módszeres megsemmisítéséhez. 1915. tavaszán ment ki a csapatokhoz Enver pasa hadügyminiszter parancsa, amely így szólt: „A birodalom hadseregében szolgálatot teljesítő valamennyi örmény egyént a feltűnő események kerülésével el kell távolítani csapategységétől és a nyilvánosság szeme elől elzárt titkos helyeken likvidálni kell.” /33/ A főparancsnoktól kapott szigorú parancsot az egész hadseregben maradéktalanul végrehajtották. A feltűnés elkerülése végett az örmény katonákat egyelőre munkás zászlóaljakba osztották be és a központoktól távol eső helyszíneken útépítési és más földmunkákra használták fel. Innen kisebb csoportokban félreeső helyekre vezették őket, ahol a likvidálás várt rájuk. Ilyen módon a genocídium első menetében elpusztult az örmény lakosság ellenállásra képes része, mintegy 60 ezer ember. Az örmény nép gerince ezzel meg volt törve, most már akármit lehetett vele csinálni.

x x x

A török társadalom általános elmaradottsága és a világi értelmiség gyenge fejlettsége miatt a birodalom szellemi életét csaknem kizárólag a keresztény nemzetiségek irányították. Mivel az oszmánok csak a hivatali és a katonai pályákat becsülték, a kereskedelmi, a pénzügyi és a vállalkozói szféra szinte teljes egészében a keresztények kezében összpontosult. De ők szállták meg a XX. századtól kezdődően fokozatosan tért hódító szellemi szabad pályákat (az orvosit, az ügyvédit, a pedagógusit, az újságíróit, a művészit stb.) is. A birodalom technikai és szellemi haladásának, a nyugati vívmányok meghonosításának ugyancsak ők voltak a letéteményesei. A szultánok általában tudatában voltak a keresztények kiemelkedő társadalmi szerepének, azért nagyvonalúan támogatták és bőkezű kiváltságokkal halmozták el keresztény alattvalóikat. A fénykorában mintegy 300 ezer főt számláló isztambuli örmény közösség a nyugati örménység legműveltebb és leggazdagabb rétegét testesítette meg. Ez a közösség üzleti és hivatali kapcsolatainál fogva szorosan beágyazódott a többségi társadalomba. A különböző szultánok uralma alatt számos örmény emelkedett igen magas állami (pl. miniszteri), illetve udvari (pl. főépítészi) tisztségre. De támogatták az ifjútörökök forradalmát is, közülük számosat fűztek baráti kapcsolatok ifjútörök politikushoz, és többen az oszmán parlamentbe is bekerültek. G. Zohrab örmény író a szultáni ellenforradalom idején megmentette Halil-bey életét (de az övét sem ez a tette, sem parlamenti képviselő volta nem tudta megmenteni). Az isztambuli örmény közösség nagyon is meg volt elégedve a maga helyzetével és hagyományosan lojálisan viselkedett a fennálló hatalommal szemben. Amikor már vészfelhők gyülekeztek az égen, az örmény egyház még akkor is megfontoltságra intette híveit és elhatárolódott az örmény forradalmi pártok szélsőséges megnyilvánulásaitól.

Ennek a szellemi elitnek a barbár elpusztítása tehát a nyugati örménység lefejezésének szándékán kívül semmivel nem volt indokolható. Talaat 1915. április 15-én első tolmácsa útján közölte a német nagykövetséggel a következőket: „… a kormány most elszánta magát, hogy véget vet az eddigi állapotnak, amelyben valamennyi vallási közösség önálló politikát folytat és ehhez önálló politikai egyesületeket alapíthat és tarthat fenn. Törökországban a jövőben csakis „oszmán” politikát lehet folytatni. Az itteni (isztambuli) örmények között egész sor politikailag nem egészen megbízható személyiség található, ezeket hol is lehetne máshol keresni, mint a klubok és a szerkesztőségek tevékeny tagjai között. Nem lehet elhessegetni azt az aggályt, hogy ha a háború kedvezőtlen fordulatot vesz, ezek az elemek az alkalmat megragadva nyugtalanságot kelthetnek. A jelen pillanat alkalmasnak látszik ezeknek a gyanús elemeknek a fővárosból való eltávolítására. Bizonyára lesznek sokan olyanok, akik semmiben nem vétkesek. A kormány nem tagadja ezt és ő – Talaat – saját maga fogja megadni az engedélyt ezek visszatérésére, anélkül, hogy ehhez mások közbenjárására lenne szükségük.” /34/

1915. május 31-én az isztambuli német nagykövet távirata a német külügyi hivatalnak: „Hogy az örmény kémkedést megakadályozza és újabb örmény tömegfelkeléseknek elejét vegye, Enver pasa a hadi (rendkívüli) állapot kínálta lehetőséget kihasználva tervbe vette nagyszámú örmény iskola bezárását, a postai levelezés betiltását, az örmény újságok elnyomását és a most fellázadt örmény centrumokból a nem egészen megbízható családok Mezopotámiába való kitelepítését.” /35/ A kormányszervek által előre összeállított és körzetekre lebontott fekete listákat lepecsételt borítékban küldték szét az isztambuli rendőrőrsöknek. Az utasítás szerint a borítékokat április 24-én kellett felbontani. Az április 24-ről 25-re (vasárnapra) virradó éjjel veszedelmes gonosztevők módjára fogdosták össze az örmény értelmiség színe-javát, összesen 235 személyt. Közöttük volt Grigor Zohrab, Sziamanto, Daniel Varuzsan, Ruben Szevak, Ruben Zardarjan, Jerukhan, Hovhannesz Telkatinci, Artasesz Harutjunjan, Tigran Csökürjan, Szembat Bjurat, Tiran Kelekjan, Nazaret Taghavarjan, Jenovk Sahen, Jeszalem (Garegin Kozikjan), Hrand (Melkon Gürdzsjan), Hrant Asztvacaterjan, Gagik Oghanjan, Gegham Barszeghjan, Gegham Ter-Karapetjan, Levon Larenc, Grigor Toroszjan és sokan mások. /36/

Az április 26-ra (hétfőre) virradó éjjel a lefogások tovább folytatódtak, úgy hogy az elhurcoltak száma elérte a 800-at. A török hatóságok a lefogásokat megelőző rendszabálynak minősítették és az elhurcoltak ügyében bírósági eljárást helyeztek kilátásba. Ám mint utóbb kiderült, ez is csupán a külföldi követségek szemének szánt álnok porhintés volt. Haladéktalanul megkezdték a foglyok elszállítását Anatólia belseje felé és az úton vadállati kegyetlenséggel agyonverték őket. Komitaszt, a zseniális zeneszerzőt és népzenekutatót a tanítványainak valahogy sikerült kiszabadítaniuk, de az átélt borzalmak hatása alatt megőrült és elborult elmével élt még 20 évig. Az értelmiségiek elleni hajtóvadászat tovább folytatódott vidéken is. Az ifjútörökök igyekeztek semlegesíteni mindazon egyházi és világi vezetőket, akik bármilyen nemzeti ellenállás élére állhattak volna. Elevenen elégették Csilgatjan diarbekiri érseket, börtönbe vetették az izmiri (szmirnai) püspököt, felakasztották Gelemkarjan szivaszi érseket, Torikjan Sabin-karahiszari érseket, Khorenjan kharputi érseket, Szaadetjan erzerumi érseket és sok más egyházi méltóságot. /37/

Amikor Kajszeriban Muradot, a szaszuni hőst felakasztották, így kiáltott fel: „Engem felakaszthattok, de… az örmény anyák méhe új Muradokat szül majd. Felakaszthatjátok a testet, de nem az eszmét. Az új nemzedék bosszút áll majd értem, szörnyetegek. Titeket el fog nyelni a sötétség, majd ha felragyog az örmény szabadság napja…” /38/ x x x De mindezek a szörnyűségek csupán bevezetésnek bizonyultak az örmény nép szenvedés-történetének utolsó felvonásához, az általános deportáláshoz képest. 1915. tavaszán a Török Birodalom feltartóztathatatlanul rohant a teljes összeomlás felé. A balkáni háborúk eredményeként Oroszország erőteljes közreműködésével valamennyi balkáni hódítását elvesztette. Az európai nagyhatalmak már a berlini kongresszus óta zsákmányra éhesen alkudoztak magának a birodalomnak a felosztásáról. Most pedig immár összehangolt háborút folytattak ellene: Mezopotámiában az angolok, a Dardanelláknál a franciák támadtak, Kelet-Anatóliában pedig megállíthatatlanul nyomult előre az orosz hadsereg. Mindennek tetejébe még a szultán-kalifa által meghirdetett dzsihad (szent háború) is teljes kudarcba fulladt. 1915. április folyamán Van városában az örmények elsáncolták magukat és fegyveresen álltak ellen a megbüntetésükre vezényelt török csapatoknak. Kisebb-nagyobb ellenállási gócok másutt is előfordultak az örmények által lakott városokban. A megtépázott nemzeti büszkeség, a háborús veszteségek és a mindennapi élet megszorításai súlyos politikai válságot idéztek elő az országban. Az ifjútörök pártvezérek, hogy a tömegek egyre jobban radikalizálódó fellépését leszereljék, odadobták nekik koncul a keresztény örményeket. A valóban megtörtént eseteket mértéktelenül felnagyítva és eltúlozva a hazaárulás, összeesküvés és lázadás vádját sütötték rá az egész népre. A válságos helyzetben a külső ellenséggel összejátszó örmények az okai úgymond az ország minden bajának és nehézségének. Az elmaradott mohamedán tömegekben nem volt nehéz a vallási fanatizmust és a fajgyűlöletet lángra lobbantani. A közhangulat hiszterizálását szolgálták az olyan „látványosságok” is, mint június 2-án 20 hencsakista /39/ örmény nyilvános felakasztása Isztambul utcáin. A felfokozott háborús pszichózisnak ebben a légkörében született meg a század első fasiszta típusú deportálási törvénye, amely végső soron egy nép tervszerű kiirtásához vezetett. Az állami szervek által ideológiai (etnikai-vallási) alapon eltervezett és totális módszerekkel végrehajtott deportálási koncepciót vette át később Hitler. Az összefüggés egyáltalán nem mondvacsinált: a Führer maga utalt rá, amikor a holokausztra készülődve magabiztosan kijelentette: „Ki beszél ma már az örmények kiirtásáról?” /40/

Az már csak részletkérdés, hogy a törvény eredetileg katonai szükségszerűségről beszél, vagyis csak a hadműveleti zónákra vonatkozik és csupán szelektív kitelepítést ír elő. Ezzel szemben a deportálást fokozatosan a birodalom egész területére és valamennyi örmények által lakott helységre kiterjesztették. 1915. május 27-én jelent meg a végzetes rendszabály, amely az „Ideiglenes törvény a gyanús személyek kitelepítéséről” címet viselte. Ennek a 2. cikkelye így hangzik: „A hadseregek, a hadtestek és a hadosztályok parancsnokai, ha azt a katonai szükségszerűség megköveteli, azon városok és falvak lakosságát, amelyeket árulás vagy kémkedés vétkében gyanúsaknak tartanak, széthelyezhetik és más helyekre áttelepíthetik. /41/ A kitelepítés büntetésének a kiszabásához nem szükséges a vétkesség bizonyítása, a puszta gyanú is elegendő.” /42/

1915. április 15-én Talaat, Enver pasa és Nazim aláírásával utasítás ment ki a helyi hatóságokhoz, amelyben ez állt: „Az iszlám és török népet képviselő kormány és az Egység és Haladás bizottsága, minden eshetőségre felkészülten, hogy az örmény kérdés bármiféle béketárgyaláson bármilyen formában történő felvetésének elejét állja, közös megegyezéssel elhatározta, hogy a háború által számunkra felkínált kedvező helyzetet kihasználva végérvényesen leszámol az örményekkel, írmagját is kiirtva ennek az idegen elemnek, kiűzve őket az arábiai sivatagokba, a mi titkos utasításunknak megfelelően… Ezért a kormány és az Ittihad nagy bizottsága felhívással fordul hozzátok és a hazaszeretetekre hivatkozva megparancsoljuk, hogy minden rendelkezésre álló erőtökkel legyetek segítségére az Egység és Haladás helyi szerveinek, amelyek április 24-én napfelkeltétől kezdődően a titkos programnak megfelelően végre fogják hajtani ezt az utasítást. Mindazon hivatalos vagy magánszemélyt, aki ezzel a szent és hazafias kötelességgel szembeszegül és a rábízott feladatot nem teljesíti, vagy bármilyen módon kísérletet tesz egyik vagy másik örménynek a védelmére és elrejtésére, a haza és a vallás ellenségének fogjuk tekinteni és annak megfelelően járunk el ellene.” /43/

1915. tavaszán ment ki a vilájetek kormányzóihoz a következő instrukció: „Habár az örmény elem megsemmisítésének a kérdése… régóta el van döntve, a körülmények eddig nem engedték meg ennek a szent célnak a valóra váltását. Jelenleg, amikor valamennyi akadály elhárult az útból és elérkezett annak az ideje, hogy hazánkat ettől a veszedelmes elemtől megszabadítsuk, a leghatározottabban intünk és óvunk benneteket, hogy ne engedjetek a lelkiismeret szavának, amikor a nyomorult helyzetüket látjátok, hanem semmisítsétek meg valamennyit és mindenképpen azon legyetek, hogy Örményországnak még a neve is lekerüljön Törökország térképéről. Legyen gondotok rá, hogy ennek a feladatnak a végrehajtása hazaszerető és megbízható emberek kezébe kerüljön.” /44/

Talaat pasa távirata Naim-bey aleppoi kormányzóhoz: „Ön már értesülhetett róla, hogy a Dzsemijet (az Ittihad központja) útmutatása alapján elhatároztuk a Törökországban élő örmények teljes megsemmisítését. Aki ez ellen a határozat ellen fellép, nem maradhat meg hivatali állásában. Bármennyire kegyetlennek tűnnek is az alkalmazott rendszabályok, az örmények létezésének véget kell vetni. Ne legyenek tekintettel sem az életkorra, sem a nemre, sem a lelkiismeretre.” /45/ Talaat 1915. szeptember 9-én kelt utasítása: „Az örményektől mindörökre megtagadtuk azt a jogot, hogy Törökország földjén éljenek és dolgozzanak. Ennek megfelelően a kormány magára vállalja a teljes felelősséget és megparancsolja, hogy ne kíméljétek meg a csecsszopó gyermekeket sem.” /46/

Ugyancsak Talaat-bey belügyminiszter jelentette ki a német nagykövetség egyik munkatársa előtt a következőt: „A Porta a világháborút arra akarja felhasználni, hogy belső ellenségeit (a keresztényeket) teljesen felszámolja anélkül, hogy ebben a külföldi diplomácia közbelépése megakadályozhatná.” /46a/

A Verdzsin lur (Friss hírek) c. isztambuli újság a török eredetivel párhuzamos örmény fordításban közölte le azt a tervezetet, amelyet Talaat és környezete a törökországi örmények kiirtása céljából állított össze. A tervezet így hangzik:

1.§ Az egyesületekről szóló törvény 3. és 4. cikkelyére hivatkozva be kell tiltani valamennyi örmény szervezetet, le kell tartóztatni az egész vezetőségi állományt, továbbá azokat a személyeket, akik közismertek kormányellenes nézeteikről, száműzni kell őket a bagdadi és a moszuli vilajetbe és ott végezni velük.

2.§ El kell kobozni az örményektől mindenfajta fegyvert.

3.§ Informális jellegű intézkedésekkel örményellenes hangulatot kell gerjeszteni a muzulmán lakosságban. Az olyan helységekben mint Van, Erzerum és Adana, ahol az örmények a viselt dolgaikkal már kihívták maguk ellen a muzulmánok elégedetlenségét, meg kell szervezni azok szervezett fellépését.

4.§ Az olyan vilajetekben, mint az erzerumi, a vani, a mamüret ul-azizi és a bitliszi, a dolog végrehajtását magára a népre kell bízni, a hadseregnek és a többi szervezett erőnek csak a látszat kedvéért kell támogatást nyújtania. Az olyan helységekben, mint Adana, Szivasz, Bursza, Nikomédia és Izmir (Szmirna), a muzulmán lakosság számára biztosítani kell a katonai erő támogatását.

5.§ A megsemmisítést elsősorban az 50 évesnél fiatalabb férfiakra és az iskolai tanítókra kell kiterjeszteni. A lányokat és a gyerekeket életben kell hagyni és áttéríteni az iszlámra.

6.§ Azokat a családokat, akiknek sikerült megmenekülniük, feltétlenül meg kell semmisíteni, nehogy valamilyen kapcsolatuk maradjon a hazával.

7.§ El kell bocsátani az állami szolgálatból valamennyi örményt, kémkedéssel vádolva meg őket.

8.§ A hadseregben szolgálatot teljesítő örményeket meg kell semmisíteni, a katonai hatóságok intézkedéseinek megfelelően.

9.§ Az örmények megsemmisítését valamennyi helyen ugyanabban az időben kell elkezdeni, hogy ne maradjon lehetőségük az önvédelemre.

10.§ A jelen utasítást szigorúan titkosan kell kezelni és mindent el kell követni, hogy abba csak néhány ember legyen beavatva. /47/ Jacques de Morgan, a neves francia történész, a rendelkezésére álló dokumentumok elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az ifjútörökök népirtó politikájuk megvalósításakor a következő hármas célt követték:

1. A hadseregbe behívni a keresztény ifjúságot, hogy ezen az úton eltávolítsák a keresztény centrumokból az ellenállásra képes elemeket. Felhasználni őket az útépítési és más földmunkáknál, s végül tömegesen végezni velük.

2. Szétverni a keresztény centrumokat, egyúttal kiirtani a lakosság egy részét. A fiatal asszonyokat és lányokat nyilvános árverésen áruba bocsátani (már 5 frankért lehetett egy nőt kapni), szabad rablást engedni a „hitetlenek” ingó és ingatlan vagyonában.

3. A keresztény lakosság fennmaradt részét deportálni, de úgy, hogy az úton tovább pusztuljanak. Megsemmisíteni az öregeket és a fiú gyermekeket, az életben maradt asszonyokat és lányokat pedig átadni a helybeli muzulmánoknak.

4. Az életben maradottakat mezopotámiai koncentrációs lágerekbe irányítani és olyan elviselhetetlen éghajlati viszonyok között tartani, hogy a nagyobb részük magától elpusztuljon. /48/ 1915. májusától kezdve megindult a művelt nyugati világ számára mindaddig ismeretlen deportálási gépezet. A kitelepítést a keleti vilájetekben kezdték, de tervszerűen sorra kerültek a többi vilájetek is. Augusztus végére nagyjából be is fejeződött a sátáni program: valamennyi örmények által lakott helységet kitelepítettek. A hatóságok igyekeztek fenntartani a törvényesség látszatát: falragaszokon közölték a lakossággal a kitelepítés napját és a magukkal vihető ingóság mennyiségét. A kilakoltatást általában a legtekintélyesebb örmény polgárokon kezdték, utánuk következtek csak az egyszerűbb polgárok. A még megmaradt férfiakat különválasztották a nőktől, őket külön csoportban hajtották el és semmisítették meg. A tehetősebbeknek megengedték, hogy málhás állatot, fogatot vigyenek magukkal, azonban ezeket útközben elkobozták tőlük. A kitelepítettek hátrahagyott ingóságait azon nyomban széthurcolta a csak erre váró muzulmán csőcselék. Az elhurcolt örmények gazdátlanul maradt házaiba a hatalom helyi emberei: hivatalnokok és tisztviselők telepedtek be. A deportációs karavánok tulajdonképpen csak öregekből, nőkből és gyermekekből állottak, hiszen a férfiakat már előzőleg megsemmisítették. A karavánokat lovas csendőrök /49/ és szuronyos katonák kísérték. Aki lemaradt, vagy netán szökni próbált, azt a helyszínen rövid úton felkoncolták. Élelmezést nem biztosítottak a gyakran több ezer fős embertömegnek, úgy hogy az éhezés, a szomjúság, a kimerültség és a különböző betegségek csakhamar tizedelni kezdték őket. A karavánokon gyakran rajtaütöttek a kísérőkkel összejátszó kurd és cserkesz rablóbandák, akik elrabolták a még meglévő értékeiket, megerőszakolták, majd megölték a nőket és magukkal vitték a gyermekeket. Előfordult, hogy egy örmény anyának útközben kellett megszülnie gyermekét. A kísérők azonban irgalmatlanul továbbhaladásra hajszolták, biztos halálát okozva mind neki, mind magzatának. Az emberi formájukból kivetkőzött katonák sokszor azzal szórakoztak, hogy szuronyaik hegyére nyársalták vagy sziklákhoz csapkodták a csecsemőket. Az egyik martalóc azzal a „tréfával” lepte meg a frissen szült anyát, hogy „ikreket csinál” a magzatából. Sokan beleőrültek az elviselhetetlen testi és lelki megpróbáltatásokba vagy önkezükkel vetettek véget az életüknek. Az éhezés, a kimerültség és a betegségek következtében megritkult halál-karavánok heteken, hónapokon át vánszorogtak a véget nem érő anatóliai utakon a tűző nap alatt. Az utak mentén ezrével hevertek a temetetlen holttestek, a nagy nyári melegben pusztító járványok törtek ki. A Tigrisz és az Eufrátesz folyók örmény vértől megfestett hullámai hónapokon át örmény hullákat görgettek a medrükben. A halál-karavánokból csupán töredékek jutottak el a rendeltetési helyre: a szíriai sivatagba. De mint kiderült, az ottani koncentrációs táborok a még megmaradt örmények tömeges megsemmisítésére voltak „berendezve”. A biztos halál torkából csupán egy módon lehetett megmenekülni: ha megtagadták keresztény hitüket és áttértek az iszlám vallásra. Azonban a mélyen vallásos és önérzetes örmények közül csak kevesen választották az életben maradásnak ezt a módját. Az egyes vilájetek kormányzói egymással versengve jelentették a központba, hogy a területükön immár nincsenek örmények. 1915. augusztus 31-én pedig a főhóhér Talaat megelégedéssel jelentette ki a helyettes német nagykövet, herceg Hohenlohe-Landburg előtt: „La question arménienne n’existé plus!” Az örmény kérdés nem létezik többé! /49a/ x x x Mindez a külföldi követségek és konzulátusok munkatársainak a szeme előtt játszódott le, akik hátborzongató történeteket jegyeztek fel. Egy Szezar nevű kisvárosban, amely a Dardanellák közelében található, a törökök összegyűjtötték egy házba az örmény gyerekeket. Ezután odavezették az örmény anyákat, hogy vigyék haza a gyerekeiket. De az anyák még fel sem ocsúdhattak az örömhír hallatára, amikor a házból felcsaptak a lángnyelvek. /50/ Egy másik szemtanú beszéli el a következő vérfagyasztó történetet. Egyik nap Alet-bey, az oszmán parlament képviselője, gépkocsin hazafelé utazott Kemakhból. A folyó partján egy zajongó csoportot vett észre. Közelebb ment és megtudta, hogy síró-jajgató örmény gyerekek, akik a szüleiket elvesztették. Nem sokat tétovázott, parancsot adott, hogy a gyerekeket hányják bele a vízbe. Miután ez megtörtént, mint aki dolgát jól végezte, belevágta magát a kocsijába és tovább hajtatott. /51/ A. Torikjan feljegyzéseiből arról értesülünk, hogy a törökök szép fiatal nőket szedtek össze és szexuális orgiát rendeztek velük. Hogy a gyalázatot elkerüljék, sokszor megölte a férj a feleségét, a fivér a nővérét, a fiú az anyját, az apa a lányát. /52/ Egy amerikai szemtanú, Albert Mackenzie említést tesz egy kharputi ittihadistáról, aki azzal dicsekedett, hogy 72 örmény lányt erőszakolt meg. /53/ A hollandiai francia nagykövet 1915. november 9-én bizalmasan közölte Aristide Briand miniszterelnökkel és külügyminiszterrel: „Egy Konstantinápolyból érkezett holland ügynök közölte velem, hogy az örmények megsemmisítése az Oszmán Birodalomban tervszerű jelleget öltött és tovább folytatódik.” /54/ Az isztambuli örmény patriarcha, akinek a szeme láttára ment végbe népének kiirtása, így nyilatkozott a német nagykövetségnek: „A Porta rendszabályai már nem az örmény lakosság ideiglenes megregulázását, hanem annak teljes kiirtását célozzák.” /55/ Ugyanő így ír Veguni archimandritának 1915. december 28-án: „Ezúttal nem a csőcselék rohanta meg a békés lakosságot, hanem maga a kormányzat, amely ördögi programját katonák, csendőrök és főként bűnöző bandák segítségével valósítja meg.” /56/ K. Dzsivelegov Örményország sorsa c. cikkében rámutatott, hogy az örmények ellen történelmük folyamát elkövetett pogromok közül, ideértve az Abdul-Hamid uralma idején elszenvedetteket is, egy sem hasonlítható össze a világháború idején az ifjútörökök által megszervezett népirtással. /57/ Igen csak meggondolkodtató George Lloyd súlyos beismerése: „Örményországot mi áldoztuk fel az általunk emelt győzelmi oltáron… A brit kormány politikája kikerülhetetlen sorsszerűséggel juttatta az országot az 1895-1897. évi pogromok és az 1915. évi népirtás vágóhídjára.” /58/ Még Georges Clemanceau, a bősz tigris is elismerte, hogy „Az örmények vére az európai diplomácia lelkén szárad.” /59/ „Az első világháború idején elkövetett tömeggyilkos szörnyűségek közül egyik sem hasonlítható össze az örmények tragédiájával” – állapította meg Henri Morgenthau 1918. márciusában. /60/ „Az örmények deportálása csupán csalárdul leplezett halálos ítélet volt” – állapítja meg könyvében René Pinon. /61/ Henry Barby francia újságíró, aki 1916. júliusában utazott keresztül Nyugat-Örményországon, így számol be ottani benyomásairól: „Aki most átutazik a letarolt Örményországon, megrázó élményben lehet része, mivel minden képzeletet felülmúló benyomást tesz rá a rombolásnak és a pusztulásnak ez a végtelen látványa. Nincs egyetlen fa, egyetlen szikla, egyetlen fűcsomó, amely ne árulkodna az ember-mészárlásról, amely ne lenne beszennyezve a ráloccsant embervértől. Nincs egyetlen ér, csermely vagy patak, amely ne terülne rá örökös szemfedőként száz és ezer vértanu tetemére. Nincs egyetlen szakadék, egyetlen szurdokvölgy, amely ne szolgálna ma temetetlen temetőként, amelynek a mélyén ne fehérlenének emberi koponyák és csontvázak, mivel hogy az ember-henteseknek szinte sehol sem volt sem ráérésük, sem gondjuk áldozataiknak az eltakarítására. Ezeken a tágas térségeken, amelyek a régebbi időkben méltán dicsekedhettek virágzó örmény településeikkel, most a rombolás és a kihaltság kísértete uralkodik.” /62/ x x x A törökök háborús vereségét, egyben a török birodalom bukását a mudroszi fegyverszünet pecsételte meg 1918. október 30-án. Az ország az antant hatalmak megszállása alá került. Az Ittihad Pártot és az ifjútörököket törvényen kívül helyezték. Az egész ország fellélegzett és mintha felébredt volna az alvó lelkiismerete. A sajtót elárasztották az örmény genocídiumot leleplező írások. A parlamentben a szónokok egymással versengtek az ifjútörökök kalandor politikájának az elítélésében. Musztafa Arif-bey nyilatkozata 1918. végén: „Szégyenletes, hogy az akkori vezetőink rablógyilkos eszméktől vezettetve olyan eszközökkel hajtották végre a deportációt, amilyenekre még a legelvetemültebb és legvérszomjasabb rablógyilkosok sem mertek volna gondolni…” /63/ Az Alemdar c. újság megállapítása Talaatról és társairól: „Akasztottak, gyilkoltak, deportáltak és mészároltak és egyidejűleg másokat is az örmények mészárlására, deportálására és gyilkolására kényszerítettek. Kétszeresen gyilkosok tehát…” /64/ A török kormány 1919. elején angol nyelven kiadott nyilatkozatában ezt olvassuk: „Teljesen nyilvánvaló az Ittihad Párt felelőssége, amely a mészárlásnak és a fosztogatásnak ezt a politikáját kidolgozta és következetesen végrehajtotta.” A kormány ugyanakkor kinyilvánítja: „A török nép meghajtja a fejét az örmény nép tragédiája előtt.” „És teszi ezt az örmény nép iránti együttérzés és a saját maga miatti szégyen érzésétől indíttatva.” /65/ VI. Mehmed, az új szultán nemzetközi nyomásra vizsgáló bizottságot állított fel az ifjútörökök tevékenységének a feltárására. Ez a bizottság közigazgatási úton az egész országra kiterjedő hivatalos felmérést végzett az örmény genocídium helyi eseményeiről. A legfelsőbb katonai törvényszék ennek az óriási írásos anyagnak és számtalan szemtanunak a vallomása alapján kezdte tárgyalni az ifjútörökök ügyét. A nem mindennapi politikai per a hazai és a nemzetközi sajtó teljes nyilvánossága mellett zajlott. Az ifjútörök politikusokat két vádpontban vonták felelősségre: Törökország belerángatása a világháborúba és az örmény lakosság lemészárlása. A törvényszék alapos és korrekt tárgyalás után az Ittihad Párt legfőbb vezéreit (távollétükben) halálra, számos alsóbbrangú pártembert pedig súlyos börtön-büntetésre ítélt. Az ifjútörök főkolomposok tehát a halálbüntetést ugyan megúszták, de gyalázatos életüket ahhoz méltó módon fejezték be. Mehmed Talaat pasa az összeomlás után Berlinbe menekült. Ott élt 1921. március 15-ig, amikor is Szoghomon Tehlerjan bosszúálló golyója leterítette. Iszmail Enver pasa előbb ugyancsak Berlinbe menekült, majd átutazott a Szovjetúnióba. A Buchara körüli harcokban szembe került a szovjet hatalommal és a harcmezőn esett el 1922-ben. Ahmed Dzsemal pasa előbb ugyancsak Berlinbe menekült, majd onnan Svájcba utazott. Később Afganisztánban tűnt fel mint katonai tanácsadó. 1922. július 25-én Tifliszen átutaztában Petrosz Ter-Poghoszjan és Artasesz Gevorkjan bosszúálló golyója leterítette. Behaeddin Sakir az összeomlás után ugyancsak Berlinbe menekült. Ott élt 1922. április 14-ig, amikor is Aram Jerkanjan és Arsavir Sirakjan bosszúálló golyója leterítette. Szelanikli Nazim-bey a halálbüntetést ugyan megúszta, de 1926-ban belekeveredett a Kemal Atatürk elleni összeesküvésbe és felakasztották.

Jegyzetek:

1. Xenophón, Anabaszisz (’Felvonulás’, ford. Fein Judit). In: Xenophón Történeti munkái, Osiris, Budapest, 2001. 251-455. old.

2. Genocid armjan v Oszmanszkoj Imperii. Szbornyik dokumentov i matyerialov pod redakciej prof. Nersziszjan M. G.; Jerevan, 1966. 510. old. 2a. Ittihad Párt, teljes nevén Ittihad ve Terakki (’Egység és Haladás’). Az ifjútörökök pártját 1889-ben alapították Isztambulban.

3. Benson E. F., Crescent and Iron Cross. London, 1918. no 4.

4. Ararat, Bejrut, 1963, no 6542, 6543.

5. Lepsius J., Der Todesgang des Armenischen Volkes. Potsdam, 1930, 222. old.

6. Montgomery G. R., The Massacres of Armenians in 1915. New York Times Current History, New York, 1922, october.

7. Novaja isztorija sztran Zarubezsnogo Vosztoka. Moszkva, 1952, t. II.

8. Markwart J., Die Entstehung und Wiederherstellung der Armenischen Nation, Schöneberg, 1919.

9. Vámbéry, Ármin, La Turquie d’aujourd’hui et d’avant quarante ans. Paris, 1898, 56-57. old.

10. Turkey: A Past and a Future. (With additions) from „The Round table”. London, 1917. june.

11. Armjanszkij vesztnyik, Moszkva, 1916. no 41.

12. Armjanszkij vesztnyik. Moszkva, 1916. no 41.

13. Cvetkov P., Turcija i iszlam pri Abdul Hamide. Szrednyaja Azija, Taskent, 1910, kn. VI.

14. Morgan J., Contre les Barbares de l’Orient. Paris, 1918. 188. old.

15. Armenia’s Charter Right to Liberations by the Allies. From Lord Bryce to Mr. Balfour, 1918, october 3.

16. Price, Clair, Kemal and the Americans. The New York Times Current History, 1922, october.

17. Zaven arkepiszkoposz, Patriarkakan husersz. Kairo, 1947.

18. Morgenthau H., Ambassador Morgenthau’s Story. New York, 1926, 339. old.

19. Morgenthau H., Ambassador Morgenthau’s Story. New York, 1926, 350. old.

20. Einstein, Lewis, Inside Constantinople. New York, 1918, 219. old.

21. Morgenthau H., Ambassador Morgenthau’s Story. Garden City – New York, 1918, 342. old.

22. Nansen, Fridtjof, Armenia and Near East. London, 1928, 299. old. 22a. Kempner, von Robert M. W., Ein Jude kämpfte für die Rettung von einer Million armenischen Christen. Emuna, 1978, issue 3.

23. Dasnak Párt, teljes nevén Haj Heghapokhakan Dasnakcutjun (’Örmény Forradalmi Szövetség’), Örmény nemzeti-forradalmi párt, amelyet 1890-ben alapítottak Tifliszben. Hivatalos lapja volt a Drosak (’Zászló’).

24. Vardkesz, teljes nevén Vardkesz Szerengüljan, tekintélyes dasnak-párti politikus, az oszmán parlament képviselője.

25. Lásd Huszein Dzsahid emlékezéseit, Jeni gün, 1979. IV. 28. sz.

26. Bryce, Viscount O. M., The Settlement of the Near East. Reprinted from The Comtemporary Review, London, 1920.

27. Grosse Politik der Eurpäischen Kabinette, 1871-1914. Band 38, Neue Gefahrzonen in Orient 1913-1914. Die Frage der Armenischen Reformen. 1913 Januar bis 1914 April. Berlin, 1927.

28. Einstein, Lewis, Inside Constantinople. New York, 1918, VII. old.

29. Walker Chr., Armenia. The Survival of a Nation. New York, 1980, 200. old. 29a. Toynbee A. J., The Extermination of the Armenians. The Time History of the War, London, 1916, vol. VIII.

30. Walker Chr., Armenia. The Survival of a Nation. New York, 1980, 124. old.

31. Lepsius J., Deutschland un Armenien, 1914-1918. Sammlung diplomatischer Aktenstücke. Herausgegeben und eingeleitet von Dr. Johannes Lepsius, Potsdam, 1919, XIX. old.

32. Lepsius J., I. m., XIX. old.

33. Antonjan A., Mec vocsire, Hajkakan verdzsin kotoracnere jev Taleat pasa. Patmakan heragrer. Boston, 1921, 232. old.

34. Lepsius J., I. m., XIX-XX. old.

35. Lepsius J., I. m., XXI. old.

36. Husamatjan Mec Jegherni. Bejrut, 1965.

37. Toynbee A. J., Armenian Atrocities. The Murder of a Nation. London – New York, 1915, 44. old.

38. Kilikjan tarecujc, Adana, Kilikia. K. Polisz, 1922, 27. old.

39. Hencsak Párt, eredeti nevén Hencsakjan Kuszakcutjun (’Harang Párt’). Örmény szociál-demokrata párt, amelyet 1887-ben alapítottak Genfben. Hivatalos lapja volt a Hencsak (’Harang’).

40. Guttmann, Joseph, The Beginning of Genocide. New York, 1948, 18. old.

41. Lepsius J., I. m., XX. old.

42. Lepsius J., I. m., XX. old.

43. Kecsejan A., Karmir dervagner heroszneru kjanken, 1914-1918. h. I., Bucarest, 1938, 63-64. old.

44. Genocid armjan… 420. old.

45. The Memoirs of Naim Bey. Turkish Official Documents Realting to the Deportations and Massacres of Armenians. Compiled by Aram Andonian. London, 1920, 64. old.

46. Genocid armjan… 422. old. 46a. Lepsius J., I. m.,

47. Nasa vremja, Baku, 1919, no 82.

48. Morgan J., Contre les Barbares de l’Orient. Paris, 1918, 178-179. old.

49. A török csendőrséget a balkáni háborúk után a felszabadult országokból kiűzött menekültekből (muhadzsirokból) állították fel. 49a. Lepsius J., I. m., XIX. old.

50. Témoignages Inédits sur les Atrocités Turques Commises en Arménie. Suivis d’un Récit de l’Epopée Arménienne de Chabin-Karahissar recueillis par la Société de Dames Arméniennes (Azkanever de Constantinople). Paris, 1920.

51. U. o.

52. U. o.

53. Mackenzie, Albert, Crimes of Turkish Misrule. The New York Times Current History, New York, 1922, october.

54. Beylerian, Arthur, Les Grandes Puissances, l’Empire Ottoman et les Arméniens dans les Archives Francaises (1914-1918). Paris, 1983, 139. old.

55. Lepsius J., I.m., XIX. old.

56. Husamatjan Mec Jegherni. Bejrut, 1965.

57. Armjanszkij Vesztnyik, Moszkva, 1917, no 43-44.

58. Lloyd, George, Die Warheit über Reparationen und Kriegschulden. Berlin, 1932, 390. old.

59. Clemanceau, Georges, ÖrmSzSzK Központi Levéltára, 57. fond, 2. csomó, 709. ügy, 40. dosszié.

60. Morgenthau H., The Tragedy of Armenia. Reprinted from the Red Cross Magazine, 1918 marc. London, 1918.

61. Pinon, René, La supression des Arméniens. Méthode allemande – travail turc. Paris, 1916.

62. Barby, Henry, V sztranye uzsasza. Mucsenyica Armenyija. Tiflisz, 1919, 40. old.

63. La Renaissance, Constantinople, 1918, XII. 14.

64. U. o., IV. 30. 65. The Turco-Armenian Question. The Turkish Point of View. Constantinople, 1919, 83-84. old.

 

Az örmény területekről a következő kronológiai sorrendben történtek a kitelepítések.

 

1915. árpilis 8. – Kitelepítették a zejtuni örmény közösséget.

1915. április 20. – A törökök provokációt szerveztek Vanban. Az örmények ellenálltak, de július végére a vidéki lakosságot lemészárolták, és már csak a város maradt meg, amikor az előrenyomuló orosz csapatok elérték Vant.

1915. május 15. –Megkezdődött az Erzerum környéki vidéki lakosság kitelepítése.

Június 15-26., július 15. – Erzerum városának kitelepítése.

1915. június 24. – Shabin Karahiszár.

1915. június 25. - Szivasz.

1915. június 26. – Harput és Trepazunt.

1915. június 27. – Szamszun.

1915. július 1. - Medzpin, TelErmen, Bitlisz, Mardin és környéke.

1915. július 10. – Mus, Malatia.

1915. július 27. – Kilikia – Antioch tengerparti területei.

1915. július 28. – Aintab, Kilisz, Adiyaman.

1915. július 30. – Suedia.

1915. augusztus 10-19. – Izmit, Bardizag, Brusza, Adapazar és környéke.

1915. augusztus 16. – Maras, Kónia.

1915. augusztus 19. – Urfa.

Atkuális híreink

Kapcsolat

Hungary-1052 Budapest, Semmelweis utca 17.

Telefon: 06-1-267-6203

- Örmény szervezetek, politikai- és sajtókapcsolatok, közélet, választási témakörökben:

Avenesian Alex +36-70-432-5979

E-mail: ormenyek@gmail.com

Facebook:

www.facebook.com

/avanesian.alex

Nyitvatartás:

Hétfő: programok szerint

Kedd: 14.00 - 19.00

Szerda: 14.00 - 19.00

Csütörtök: 12.00 - 17.00

Péntek: 14.00 - 19.00

Szombat: programok szerint

Vasárnap: programok szerint