2014.01.26.
Az első keresztény nemzet
Az örmények őshazája a Kaukázustól délre, a Ván-Szeván-Urmia tavak háromszöge által közrefogott területen, az Örmény-fennsíkon volt. Az örménység a fennsík őshonos lakóiból, továbbá a bevándorló indoeurópai törzsekből kovácsolódott etnikai, nyelvi és kulturális szempontból egységes egésszé. Ez a néppé válási folyamat, az örmények etnogenezise a Kr. e. XI-VI. századok folyamán ment végbe. Az egységesülés katalizátora a fennsík első szervezett államalakulata, az urartui birodalom volt. A néppé válás folyamatának első bizonyítéka a Kr.e.520-ból származó perzsanyelvű behisztuni felirat, mely a területet Armina-országként említi. Az örmények külső armen és belső haj neve egy-egy ősi, az etnogenezis szempontjából legjelentősebb protoörmény törzsszövetség nevét őrzi. Az örmények országukat Hajasztannak, magukat hajnak nevezik. Az örmény nyelv az indoeurópai nyelvcsalád tagja, közvetlen nyelvi rokona akárcsak a görögnek nincsen. Nyelve gazdag változatos mássalhangzókban; 36 fonémájából mindössze öt a magánhangzó (a, e, i, o u). Saját ábécéjét Meszrop Mastoc szerzetes alkotta meg Kr.u.404-405-ben. Az ábécé megalkotása hatalmas és gazdag irodalom felvirágzását tette lehetővé. Bár a nyelv az azóta eltelt 1600 év alatt nyelvtanában, szókincsében sokat változott, az ábécét változatlan formában máig használják. Ez teremtette és teremti meg a politikai széttagoltságban élő örmények kulturális egységét nemcsak az elmúlt századokban, de a jelenben is. Az első örmény királyságot a Jervandidák alapították a Kr.e. IV. században. Az Artaseszidák ( Kr.e.II-Kr.u.I.sz. ) uralkodása idején nemcsak egyesítették az örmény királyságokat, de II.Tigrán király ( Kr.e.95-55 ) igazi birodalommá növelte az örmény területet: határait három - a Kaszpi, a Fekete és a Földközi - tenger mosta. A IV. századelején, III. Trdat király 301-ben, a világon elsőként tette államvallássá a kereszténységet. Nemcsak a szaszanida Perzsia, de a keresztény Bizánc is magáénak szerette volna tudni Arménia területét, így a kettős védekezésben az ország katonai ereje lassanként felmorzsolódott, s politikai önállósága is megszűnt az utolsó Arsakida király haláIával (428). Ennek ellenére több más ókori néphez hasonlóan mégsem tűnt el a történelem süllyesztőjében, s nem olvadt fel a környező népek etnikai-vallási olvasztótégelyében sem. Nyelvét, kultúráját, nemzeti identitástudatát máig meg tudta őrizni, még az anyaországon kívüli diaszpóra-létben is. A fennmaradás záloga két sorsdöntő eseményhez: a kereszténység felvételéhez és az örmény írásbeliség megalkotásához kapcsolható. Az autokefal örmény egyház, melynek feje napjainkig a mindenkori minden örmények katolikosza, az örmény államiság megszűnése után átvette az állam bizonyos funkcióit: vezetői az örménység hivatalos képviselői voltak a XX. századig. Az örmény írásbeliség, az ábécé pedig korokon és földrajzi távolságokon átívelő kapcsolatot biztosít napjainkban is a világon diaszpórában élő örmények számára. Az örmények mai lélekszáma 10-12 millióra tehető. Ebből mintegy 3.5 millióan élnek az anyaországban, az 1991 óta független Örmény Köztársaságban. A fennmaradó örménység a világon szétszórva, Amerikától Ausztráliáig diaszpórában él. Örményország viharos történelme során a meg-megújuló inváziók és üldözések miatt a védtelen lakosság csoportosan hagyta el az anyaországot. Így alakult ki az örmény diaszpóra, a szpjurk. Az első kolóniák a középkorban, a szeldzsuk, tatár és oszmán-török pusztítások után jöttek létre az Arméniához földrajzilag közel eső területeken: a Közel-Keleten, a Földközi-tenger partvidékén és Afrika északi részén. A XVII-XVIII. században már Közép- és Nyugat-Európa országaiban is kialakulnak a napjainkban is létező kolóniák. Európában legjelentősebb a franciaországi, de Olaszországban, Hollandiában, Ausztriában is szép számmal élnek örmények. Az Amerikai Egyesült Államok területén főleg a törökországi örmény népirtás után, 1915-20 között növekedett meg erősen az örmények lélekszáma. A keleti parton Detroit-Boston-Providence, a nyugati parton Kaliforniában, Los Angeles-Fresno környékén tömörült az örmény bevándorló lakosság. Keleten Szíria és Irán, Egyiptom és Libanon, illetve India területén vannak jelentősebb örmény központok. A magyarországi örmény jelenlét a középkortól dokumentálható. Jelentős kolónia volt a XIII. század közepén Esztergomban a mai Szent Tamás-hegy környékén, amit az okiratok Terra Armenorum néven rögzítettek. Az örmények elszórt jelenlétére egyes krónikák adatai, továbbá a helynevek (Örményes) utalnak. Nagyobb betelepülésre a XVII. század második felében került sor. A hagyomány szerint a Bagratida-királyság fővárosából, Aniból menekültek az erdélyi örmények ősei. A várost a szeldzsuk betörés ( 1064 ), a mongol invázió ( 1236 ), majd egy földrengéssorozat ( 1319 ) néptelenítette el teljesen. A városlakók papjaikkal, anyagi-szellemi értékeikkel előbb a Kaukázusban, majd a Krímben, azután a tatár támadások elől Moldvában kerestek menedéket. Mintegy háromezer család alkotta a Suceava, Iasi, Focsani és Botosani központokkal létrejött moldvai örmény kolóniát. Apafi Mihály kezdeményezésére Csíkszépvízen, Gyergyószentmiklóson, Görgényszentimrén, Felfalun, Petelén, Ebesfalván (Erzsébetvároson) telepedtek le. Ezeken a településeken volt már örmény lakosság, s a városok fekvése kereskedelmi szempontból is kedvező volt. A tőkeerős, leggazdagabb családok Besztercére költöztek, ahonnan azonban a szász iparosok féltékenysége miatt távozniuk kellett. Ezért költöztek át Szamosújvárra (1700). A betelepedés évének hagyományosan l672-t számítjuk. Társadalmi helyzetüket tekintve a betelepedett örmények főleg iparosok és kereskedők voltak, a bőrfeldolgozásban utolérhetetlenek, a marhakereskedelemben elsők. A kolónia belső életét az 1689-ben megalakult Örmény Kompánia, majd l757-től kezdve a Százak tanácsa irányította. Mint polgári réteg illeszkedtek be az akkori Erdély polgárságot nélkülöző csonka társadalmába. 1740 és 1763 között 41 örmény család kapott nemességet. A nemesített örmény családok beolvadtak a magyar nemességbe, házastársuk nem volt örmény származású, s birtokaik is távol estek az erdélyi örmény városoktól. Ebben a folyamatban a kolónia legtőkeerősebb tagjait vesztette el. A XIX. századig az örmény - és nemcsak örmény - városok homogenitását a kiváltságok, a városi autonómia, az önkormányzat és a saját bíróság biztosította. Kiváltság volt városi polgárnak lenni Szamosújváron. A betelepülő akkor sem nyerhetett polgárjogot, ha örmény polgárral házasodott össze. A feudális rendszer nemcsak korlátozta a lehetőségeket, de védelmet is nyújtott, az örményeknek elsősorban az asszimiláció ellen. 1848 után, a feudális korlátok feloldásával megszűnt az örmény városok homogenitása is. A jobb piaci lehetőségekért az erdélyi örmények elköltöztek az örmény többségű városokból. Ez a folyamat az asszimiláció felgyorsulását eredményezte. Az is tény viszont, hogy a külső megjelenésében, nyelvében elmagyarosodott, ősei foglalkozásához, életmódjához látszólagosan hűtlen örmény értelmiség igyekezett megállítani, sőt, visszafordítani a beolvadási folyamatot. Szongott Kristóf és lelkes armenológusok az örmény nemzeti értékek újrafelfedezésével, és ismertetésével próbálták meg ébren tartani a nemzettudatot. Megindították az Armenia c. lapot /1887-1906/. Több helytörténeti és etnográfiai kiadvánnyal is gazdagították kortársaikat és az utókort. A polgárosodás, Trianon, és később a második világháború eseményei az erdélyi örmények körében újabb kirajzásokat eredményeztek. Nagy részük Magyarországra, főleg Budapestre települt át. A világháború után a magyarországi örmények legjelentősebb központja Budapest lett, ahol nemcsak az Erdélyből átvándorló, de a nagy örmény népirtás menekültjei is otthonra találtak. 1919-ben az üldözések elől betelepülők megalakították Maszisz nevű egyesületüket, s megjelent első lapjuk, a Nor Dar is. I920-ban a Magyarországon élő örmények létrehozták közös szervezeteiket, a Magyarországi Örmények Egyesületét. Hamarosan megindult az egyházközség szervezése is, s 1936-ban megalakult a Világosító Szent Gergely egyházközség. 1952-ben, megszüntették a Magyarországi Örmények Egyesületét, a civil kezdeményezések háttérbe szorultak. 1994-ben új törvények adtak lehetőséget a magyarországi örmények újjá szerveződésének. A nemzetiségi törvény értelmében önkormányzati keretek között, civil szervezetként, de államilag támogatott költségvetésből ápolhatják kultúrájukat, hagyományaikat, építhetik kapcsolataikat egymással, az anyaországgal, a diaszpórával. Az önkormányzati rendszerrel párhuzamosan más civil szervezetek is alakultak. Arménia Népe Kulturális Egyesület, Kilikia Kulturális Egyesület, Az Örmény Kultúráért Alapítvány, Örmény Kulturális és Információs Központ, melyek tevékenységükkel a magyarországi örmények kulturális-hagyományőrző céljait valósítják meg.
