Az Eufrátesz hídján
Száz esztendeje született Hracsja Kocsar, a modern örmény irodalom egyik óriása. Élete utolsó éveiben írta meg hattyúdalát, A fehér könyvet. A könyv négy elbeszélését tartalmazza ez a kötet, melyekben az író a poklokból szabadult egyszerű örmény ember hazaszeretetét, emberségét, jóságát, életrevalóságát rajzolja meg. Kocsar írásaiban a sajátosan örmény témák – genocídium, diaszpóra-lét, nyelvi asszimiláció kérdése – mindig az örök emberi sorskérdések összefüggéseiben jelennek meg, ezért nem csupán az örmény olvasó érdeklődésére tarthatnak számot.
Egy térkép, rajta egy ódon levelezőlap, egy ősrégi kőhíd fényképével…Egy idegenül hangzó név: Hracsja Kocsar, és a cím: Az Eufrátesz hídján…Ez a borítólapja a Kornétás Kiadó által idén megjelentett kis könyvnek, amely Hracsja Kocsar öt elbeszélést tartalmazza magyar és örmény nyelven. Kicsiny könyv, egy nagy örmény író életművének gyöngyszemeivel. Ha olvasni kezded, összeszorul a szíved, mert egy sokat szenvedett nép tragikus múltja elevenedik meg lelki szemeid előtt. a huszadik század első népirtásának torkot fojtogató művészi pillanatfelvételei…Igen, ezekben a csodás elbeszélésekben megrendítő képek váltakoznak a lélek belső monológjaival, idősíkok találkoznak és ütköznek, hogy megelevenedjen a múlt, megértsük és átéljük, mi is történt közel egy évszázaddal ezelőtt… A névadó elbeszélés szépségével és tragikumával Thorton Wilder Szent Lajos király hídja című felejthetetlen novelláját idézi, minden bizonnyal az örmény irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásaként értékelik majd a késői utódok. Radnóti Erőltetett menete jut eszembe, de ez a halálmenet még megrázóbb, még felkavaróbb, egy tizenöt éves, szerelmes kamasz visszaemlékezése nyomán…. …Mint a barmokat, úgy tereltek bennünket a mély szurdokban végig. Hajtották a csoportunkat, az öregembereket, a fehérhajú, bárány szelíd öregasszonyokat, a fiatal fiúkat és apró leányokat, még a folyton síró csecsemőket is, akik aztán hangjukat vesztve haldokoltak az anyjuk mellén. Sokan voltunk, lehettünk több százan az induláskor, de útközben egyre fogyott a csapat. Sokszor megtámadtak bennünket, a völgyszorosokból és a sziklák mögül váratlanul fegyveres hordák vágtattak elő. Bömbölve rontottak ránk, vadállat módjára, kiválogatták és elhurcolták a leányokat, fiatal menyecskéket, a védelmükre siető anyákat egy kardcsapással szelték ketté. Az asszonyok fejéről letépték a fátylat, derekukról az övet, és lábukról lerángatták a lábbelit, az öregembereket megmotozták, zsebükből az utolsó fillért is kifordították. Aztán eltűntek, olyan hirtelen, mint az égből mennydörgő robajjal lecsapó villám, amely szempillantás alatt föléget mindent, és füstté válik a tarackbúzában…. …Akkor tizenöt éves voltam – azóta fél évszázad múlt el fölöttem. De a letűnt ötven esztendő sem tudta feledtetni velem azokat a szörnyű, bénító perceket. Sem otthon, sem a munkában, sem a családi tűzhely melege mellett, sem a háború nyírkos-hideg napjaiban, sem ébren, sem álmomban nem tudtam kitörölni emlékezetemből azt, ami az Eufrátesz hídján történt, s nem tudtam elfelejteni a lányt, akit Asztghiknak hívtak. Fényben fürdő arca most is ott ragyog az emlékezetemben, hol közel, hol távolabb, mint a hunyorgó csillag fénye. Ő maga pedig teljes valójában bennem él, ott van a gondolataimban, a lelkem mélyén, ott van minden kimondott szavamban, a hangom rezdülésében, ott van a mosolyomban és a könnyeimben….. Szerelem és halál, egy kis örmény falu maroknyi népének végső pusztulása és a leány önfeláldozása, hogy megmentse a jövő ígéretét, egy gyermek életét. És a novella megrázó, utolsó sorai: „Amikor kinyitottam a szememet, a hídon szerteszét heverő holttesteket láttam, az égen pedig feltűnt a hatalmas, szép ívű szivárvány. Utánunk jött a lerombolt faluból, s ránk talált. Megtalált bennünket a mi tündöklő, hétszínű, csodásan szép, otthoni szivárványunk…’ E csodás otthoni szivárvány iráni vágyakozása vitte rá Arakelt, az egykori mezőőrt, hogy határokat, hatalmat nem ismerve útra kelljen és halált megvető bátorsággal újra meglátogassa, immár a határ másik oldalára került szeretett szülőfaluját, immár a törökök fennhatósága alatt. A Honvágy, ez a címe Kocsar nagy ívű elbeszélésének, megtörtént esetet örökít meg művészi eszközeivel, s joggal mondható, az elveszett haza utáni vágyakozás igazi apoteózisa. Az író személyesen is ismerte a főhős ihletőjét, Bale Ajvazjant, a hoktemberjani Dzsanfida falu szülöttét, aki valóságos diplomáciai bonyodalmakat okozott annak idején, és szökéséért kétszer is bebörtönözték. Ebben a novellában is megmutatkozik Kocsar jellemábrázoló művészi nagysága, az olvasó örökre szívébe zárja ezt az egyszerű, bölcs, halált megvetően bátor sudár öregembert, aki előtt fejet kellett hajtania még elvetemült vallatóinak is. Igen, a haza utáni vágyakozás megnemesíti még a legegyszerűbb lelkeket is… „Az egykori mezőőr látatlanban is tudta, milyen lehet most az ottani táj: a mezők parlagon hevernek, a csendes és kihalt völgyekben csak az éhes farkas üvölt. A néptelen falvakban csalán és gyom verte fel a házak falát, a források nyílásait eltömte a hordalék, a csurgó elé tett követ belepte a moha. Ilyennek látta lelki szemeivel a szeretett szülőföldet Arakel, s szívét égette, marcangolta a fájdalom. De bánatát nem osztotta meg senkivel, még a két fiának, Aramnak és Tigrannak sem beszélt róla soha….” És a szülőföld mellet mi a másik legszentebb dolog? Az Édes Anyanyelvünk. Ez a címe Kocsar további elbeszélésének. Ebben az írásban döbbenünk rá, ez az örmény író nemcsak a jellemábrázolásban, de a forma, a szerkezet megalkotásában is milyen magaslatokra jutott. Klasszikus keretmegoldást választott, ahogyan az Ezeregy éjszaka meséi, a Canteburry Mesék, vagy akár annak idején Bocaccio: az összezártságban lassan ismerkedő és egymás iránt feloldódó társak belekezdenek elmesélni a saját történeteiket. Kocsár esetében egy Moszkva felé robogó vonat három utasa, egy hegedűművész, egy kőfaragó és egy tanár szórakoztatja társait és vall az édes anyanyelv szeretetéről. Ezekben, az útitársak által elmondott elbeszélésekben is előtör az örmény nép tragikuma, a népirtás emléke. de a felejtés, az anyanyelv és az önazonosság elvesztésének, a beolvadás sötét árnya is. A halálos ágyán gyermekkora óta először örmény anyanyelvén megszólaló moszkvai öregasszony, a török hatalom által elhódított ifjú aki elfelejti ősei nyelvét, és csak az anyai szív hozza vissza ajkaira azt, és Mesztrop efendi, aki önként vállalja, értelmiségi társai iránti szolidaritásból a mártírhalált. Ebben az elbeszélésben megszólal a népirtás egyik fő kitervelője, a bestiális Talaat pasa is: „Nos professzor – nyújtotta ki Talaat összekulcsolt kezét Mesztrop effendi felé az asztalon – ön felbecsülhetetlen szolgálatokat tett az oszmán népnek, és ebben az esetben hajlandóak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy örmény, hogy olyan fajhoz tartozik, melyet népünk felvirágzása érdekében meg kell semmisítenünk. De hát ön azt kéri, hogy ne különböztessük meg a többi örménytől. Olyan mély nagyrabecsülést táplálok Ön iránt, hogy nem vagyok képes visszautasítani ezt a kérést. Nos, akkor utána küldöm Zohrab effendinek, akivel személy szerint rokonszenvezek ugyan, de mint az oszmán faj képviselője, kénytelen vagyok őt is likvidálni. Elsősorban oszmán vagyok, s csak azután ember…” Íme, a fasizmus, a rasszizmus keleti változatának a döbbenetes hitvallása, amely a huszadik század hajnalán másfélmillió örmény életébe került. Óhatatlanul eszébe jut az embernek egy másik beszéd is. úgy tűnik, az akkori szörnyű események után a világ gyorsan elfelejtette az örmény nép tragédiáját, kivéve egy valakit, Adolf Hitlert. A náci vezér ugyanis 1939 augusztusában, közvetlenül Lengyelország lerohanása előtt, egy Obersalzburgban elmondott beszédében arra buzdította tábornokait, hogy mindenkit kíméletlenül öljenek meg, ha szükséges. Férfiakat, nőket, gyermekeket. Nem kell figyelembe venni a közvélemény esetleges reakcióit, mert, idézem: „ugyan ki beszél ma már az örmények kiirtásáról”! Kocsár nagyon is jól látta és tudta, milyen nagy a jelentősége a múlt emlékei megőrzésének, a történelemnek. És aki azt műveli, a történész, az írástudó felelősségének. Erről szól A fehér könyv című elbeszélése, amelynek hőse, a nagy történész a következő az író szeretett nagy öregjeinek sorában. A nagy történésznek nincs neve, az elbeszélés végére szeme világát is elveszti, és ahogy az elbeszélés avatott, ihletett fordítója fogalmaz. a tudás, az ismeretek és eszmék átadásának abszolút lehetősége a fehér könyvben nyer jelképes értelmet. A vége felére hagytam, de nem utolsó sorban kell értékelnünk a fordító, Krajcsir Piroska munkáját. Hogy ilyen pazar gazdagságban, színpompában, tragikus és vidám színeiben élvezhetjük Kocsar prózáját, mindez Krajcsir Piroska érdeme. Mestere az örmény és a magyar nyelvnek, mély és alapos történelmi ismeretei nemcsak a szövegválasztásból, de lábjegyzeteiből is kiviláglik, érezzük, tudjuk, az örmény irodalom szerelmese és egy kicsiny, de a világot nagy szellemi alkotásokkal megajándékozó nép irodalmának elkötelezett, hű tolmácsolója. De kis tulajdonképpen Hracsja Kocsar? Egy olyan ember, örmény, aki maga is átélte kisgyermekként a népirtás szörnyű időszakát. Száz esztendeje született az örmény irodalom ezen óriása, akihez talán csak a Nobel-díjas Viliiam Saroyan hasonlítható, akihez egyébként baráti szálak fűzték. Hracsja Kocsar – eredeti nevén Hracsja Gabrieljan – a nyugat-örményországi Bagrevand járásban, a Npat-hegy oldalában épült Ghumllipucsakh nevű kis faluban született 1910. február másodikán. Édesapja az elbeszéléseiben is sokszor említett legendás Andranik tábornok szabadságharcosainak a soraiban harcolt, s maga is az örmény függetlenségi harcok egyik hőse, akit egy tűzszüneti tárgyalás közben a törökök orvul meggyilkoltak. Kocsar édesanyját is az üldöztetések során veszítette el és regényes körülmények között küzdötte fel magát az örmény értelmiség vezéralakjává. A világháború idején haditudósító, majd a béke éveiben is harcosan kiállt az örmény nép igazsága és érdekei mellett. A vasfüggöny legsötétebb éveiben bátran szorgalmazta, hogy ápolják és fejlesszék az anyaország és a világban szétszóródott örmény kisebbségek kapcsolatait, a hatvanas években, közel-keleti útja során egyfajta kulturális nagykövet szerepét vállalta magára. Kocsar merte először kimondani, méltó emlékoszlopot kell állítani az örmény fővárosban, Jerevánban az örmény népirtás áldozatainak emlékére, s hogy az emlékmű előtt örök tűz égjen, kifejezve azt, hogy az örmény nép elpusztíthatatlan és örök, akár a tűz. Ő volt az, aki 1964-ben üzenettel fordult a világ örménységéhez, kérve mindenkit, emlékezzenek meg a genocídium fél évszázados évfordulójáról. Reménykedett és bízott abban, hogy a művelt világ nem felejt, hanem az erkölcsi igazságosság nevében elítéli a hóhérokat és igazságot szolgáltat majd e hazájától megfosztott kis népnek. Befejezésül nem tudom megállni, hogy nem idézzem Krajcsír Pisroska szép szavait, az azokból sugárzó szeretetet: „Hracsja Kocsar fiatalon halt meg, 1965. május 2-án, mindössze 55 éves volt. Életműve torzó maradt, számos tervét nem tudta megvalósítani. Nem láthatta a regényeiből készült filmeket (Északi szivárvány, Nahapet, Honvágy), s nem vehette már át az 1967-ben neki ítélt Állami-díjat. Vannak írók, akiknek hírneve földi létükkel egyszerre ér véget. Ám Hracsja Kocsar azok közé tartozik, akiknek „nőttön-nő tiszta fénye, amint időben, s térben távozik…” Örökbecsű, szép és igaz írásaiban a valódi értékeket, az emberséget, a jóságot, a megbocsátani tudást, a hazaszeretetet énekli meg. Így válhatnak művei nemcsak az örmény nép, hanem az emberiség szellemi kincsévé. Magam sem tudtam volna szebben méltatni Hracsja Kocsar emberi és írói nagyságát. Csupán még egy dolgot említek meg: hála és köszönet a Dorogi Örmény Nemzetiségi Önkormányzatnak, az Ararát Kulturális Egyesületnek,, az Országos Örmény Önkormányzatnak, az Örmény Kulturális és Információs Központnak, a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzatnak, hogy támogatták e csodálatos kötet megjelenését, azt, hogy immár a magyar olvasó is kezébe veheti Hracsja Kocsar alkotását… Láng Péter