Az Örmény-fennsík a kisázsiai félszigettől keletre terül el, és a Felső-Eufrátesz völgye választja el tőle. A jelentős tengerszint feletti magasságokat ostromló hegyvidéket (délen az Örmény-Taurusz, észak felé a vele párhuzamos hegyláncok) völgyek szelik át, amelyek közül a legfontosabbak a nyugati Murat Sunak (Aracani), az Eufrátesz legjelentősebb mellékfolyójának és a keleti irányban folyó Araxésznak (Arasz) a völgye. A klasszikus kor geográfusait az adott térség négy, jelentős vízfelülettel rendelkező tavának elhelyezkedése "gyémántra" emlékeztette. A fennsík déli részének központjában helyezkedik el a keserű vizű Van-tó. A tavat keletről viszonylag mélyebb fekvésű, termékeny síkság határolja. Az Araxész középső folyásától északra terül el a termékeny Ararát-síkság, amelyet az édesvizű Szeván-tóból eredő Razdan (Zanga)-folyó, az Araxész mellékfolyója szeli át. A Nagy Záb és a Bohtan Su folyó völgye, továbbá az Örmény-Taurusz nyugati hágói és a Felső-Eufrátesz völgye révén az Örmény-fennsík összeköttetésben van Mezopotámiával. Északi irányban a Felső-Eufrátesz völgyéből hágó vezet a Csoroh völgyébe (ez a folyó Batuminál ömlik a Fekete-tengerbe). Ily módon az Örmény-fennsík az erdőkkel borított Pontusz hegységgel, továbbá az ugyancsak erdős és csapadékban bővelkedő Kolkhisszal is kapcsolatban van. A Pontusz hegységtől keletre lévő Csildir-tó vizét az Arpa Csaj vezeti el, amely az Araxészbe torkollik. Az Örmény-fennsík keleti felét hegygerincek választják el Dél-Azerbajdzsántól (a mai Irán területén). Ennek legfontosabb része az Ak Csaj (az Araxész mellékfolyója) termékeny síksága, amely a keserű vizű Urmia (Rezaije)-tótól északra helyezkedik el. A bibliai táj központjában magasodik az Ararát-hegy (Agri Dag) hósapkás kettős csúcsa (5172 m), ahol a hagyomány szerint Noé bárkája megfeneklett. Az Örmény-fennsíkon a földművelés szempontjából meglehetősen kedvezőtlenek voltak a körülmények. Az állattenyésztéssel szemben hosszú időn keresztül alárendelt szerepet játszott. A későbbiekben, természetesen, ahogyan erre technikai felkészültségük megteremtette a lehetőséget, mindent megtettek annak érdekében, hogy a völgyekben intenzív földművelést folytathassanak. A földművelés csúcstechnológiáját jelentő szőlészetet is sikerrel űzték. Az állattenyésztés ún. transzhumáló változatát gyakorolták, amely a "nomadizálás" olyan speciális formája volt, amikor nyájaikat, juhokat és kecskéket a tavasz beköszöntésével felhajtották a magasabban fekvő dús legelőkre, ahonnan csak a tél közeledtével terelték vissza állataikat a védettebb, alacsonyabban fekvő völgyekbe. Abban az esetben - és ez gyakran bekövetkezett -, amikor az Örmény-fennsíkot idegen csapatok támadták meg, a lakosság "egyszerűen" felköltözött a nyári legelőkre, ahol állataik egy részét levágták. A térséget meghódítani akarók hadműveleteinek akcióidejét szűkre szabta az időjárás: a hegyekben a hó csak májusban olvadt el, a következő havazás pedig már szeptember vége felé leesett. A hadjáratok kivitelezésére így csak e három hónapnyi intervallum idején volt lehetőség. Az Örmény-fennsík az ott élők szempontjából igazán kitűnően védhető területnek bizonyult. A társadalmi viszonyok gyorsabb fejlődése ezen a területen csak a Kr. e. 2. évezred végén és az 1. évezred elején indult meg, amikor megkezdték a vas kitermelését és feldolgozását, és amikor áttértek a viszonylag fejlett technikán alapuló földművelésre és kézművességre. A vasszerszámok lehetőséget teremtettek arra, hogy a kifejezetten sziklás talajon is tudjanak csatornákat és erődöket, lakóházakat építeni. Hajdanán e területet összefüggő erdő borította, amely az intenzív fémfeldolgozásnak esett áldozatául. A kohászat fa-éhségét a természetes szaporulat már nem tudta kielégíteni. Az Örmény-fennsík déli részén a Kr. e. 2. évezredtől kezdve hurrik és velük rokon törzsek éltek. A fennsík keleti részén minden valószínűség szerint már a 2. évezred folyamán azok a törzsek telepedhettek meg, amelyeket az évezred végén az asszír források urartuiaknak neveznek.