Atkuális híreink

Kapcsolat

Hungary-1052 Budapest, Semmelweis utca 17.

Telefon: 06-1-267-6203

- Örmény szervezetek, politikai- és sajtókapcsolatok, közélet, választási témakörökben:

Avenesian Alex +36-70-432-5979

E-mail: ormenyek@gmail.com

Facebook:

www.facebook.com

/avanesian.alex

Nyitvatartás:

Hétfő: programok szerint

Kedd: 14.00 - 19.00

Szerda: 14.00 - 19.00

Csütörtök: 12.00 - 17.00

Péntek: 14.00 - 19.00

Szombat: programok szerint

Vasárnap: programok szerint

Korai irodalmi emlékek

Az ábécé megalkotása után az egyik legfontosabb feladat a Biblia lefordítása volt. Először arameus (szír) nyelvből próbálták átültetni, de végeredményben a hellenisztikus koiné görögből fordították le. Az örmény bibliafordítást (örményül: Asztvacasuncs, szó szerinti fordításban: Isten lélegzete, azaz Isten igéje) nem véletlenül tartják a filológusok a "fordítások királynőjének": ez a mestermű mindmáig a klasszikus örmény nyelv, a grabar mintaképe. Örményországban alapított szerzetesi iskolák számára a legfontosabb tananyag a korai egyházatyák már lefordított művei voltak. Az oktatásban a másik fontos tantárgy Eusebius püspök egyháztörténete volt. Ezen túlmenően a korai örmény irodalom fejlődése szempontjából jótékony hatást gyakorolt a hellenizmus is. Az 5. században egymás után fordították le a hellén bölcsek, mint például Hérakleitosz, Platón, Zénon, Arisztotelész, Plotinosz stb. műveit és értekezéseit, s közülük több csak klasszikus örmény fordításban maradt fenn az utókor számára. A hellén irodalom átültetését végző szerzetesek ún. graecophil iskolája (örményül: hunaban) az 5-7. században sokszor túlzásoktól sem volt mentes. Bár a tudós szerzetesek az örmény nyelvet hellén mintára akarták átformálni, tevékenységük nagyban hozzájárult a klasszikus örmény nyelv hajlékonyabbá tételéhez. Ezáltal az új örmény írói nyelv egyre alkalmasabbá vált a hellenisztikus tudomány és irodalom műveinek átültetéséhez. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az örmény irodalomtörténetben a graecophil iskola vívmányait az örményországi hellenizmus kiteljesedésének is szokás tekinteni. A fordításokkal egyidejűleg meglepően gyors fejlődésnek indult az örmény irodalom is, a prózában, a költészetben, az énekekben és krónikákban egyaránt. Az énekek közül természetesen az egyházi, elsősorban a szírből fordított dalköltészetet rögzítették, a mondáknak és a legendáknak a feldolgozása csak töredékekben maradt fenn a krónikákban. Így maradtak meg a regösök, énekmondók hangszerekkel kísért dalai az örmények kereszténység előtti korszakából: az asszír, urartui és az iráni korszak mondavilágából. Ezek a mondák természetesen történelmi köntösben jelentek meg. A krónikás történeti forrásokra való hivatkozása ebben az esetben azt jelenti számunkra, hogy a régebbi szerzők hasonló témájú, szintén mondákkal kevert anyagát vették át. A görög szerzőktől kölcsönözhetett történeteket Movszesz Khorenaci, az örmény történetírás "atyja", aki minden kétséget kizáróan történelmi anyagként kezelte. Khorenaci gyakran merített a hazai szájhagyomány útján terjedő népköltészetből is, de művében mindig mentegetőzött az énekmondók pogány témájú meséinek idézésekor. Bőven került krónikájába a korai örmény dinasztiák mondáinak gyűjteményéből is: az Jervandidák, Artasész király, II. Tigran, II. Artavazd köré szövődött mondavilágból. Az 5. század egyben az örmény irodalom első nagy korszaka is volt. Az egyik történeti krónika a másikat követte; s folyamatosan írták a krónikások a királyi udvarban, kolostori cellákban vagy főurak megbízásából az Örmények történetét (örményül: Patmuthjun Hajoc), Agathangelosszal kezdve. E krónikák túlnyomórészt történeti hitelű beszámolók egy-egy korszakról, amelynek krónikásai túlnyomórészt szemtanúi is voltak, s a hazaszerető lelkesedés, a korai patriotizmus, a vallási buzgalom ihletével beszéltek róla. Ilyen például Jeghise krónikája is, aki a perzsák elleni nemzeti és vallási szabadságharcot örökítette meg, amelyet Vardan Mamikonján vezetésével vívott 451-ben az örménység. A 4-5. századi örmény egyházi ember vallásos olvasmányigényét is megtalálta a krónikákban, mivelhogy a legtöbb történetíró saját történetének szövegébe tudta szőni a helyi hagyományban élő boldogok, szentek, remeték és vértanúk sorsáról szóló élettörténeteit, a mártirologiumokat és a hagiográfiákat. A szenvedések, a vég nélküli szakadatlan kínzatások megrendítő élményeket nyújthattak a kolostorcellákban, valamint a barlangokban vezeklő szerzeteseknek. Továbbá ezek az irodalmi példázatok fenyegetni tudták a hitében olykor ingadozó köznépet, amelyre a korabeli felfogás szerint a pokol tüzében hasonló kínzások vártak. A vértanúk kínzásának részletes leírása nem pusztán fikció volt, hiszen a korabeli örmény, római és perzsa uralkodók önkénye gondoskodott a különbnél különb, "ötletesebb" kínzásnemekről. Agathangelosz krónikájában az örménység megtérésének történetét olvashatjuk, s okkal megdöbbenhetünk a Diocletianus római császár üldöztetése elől menekülő harminc szűz történetétől: Gajane, Hripszime és társaik kínzatásán és mártíromságán, valamint az örmények apostolának, Világosító Szent Gergelynek a kereszténységéért vállalt testi és lelki megpróbáltatásain. Az ő emléküket őrzi az örmény "Vatikánban", Edzsmiacinban épült egyházfői székesegyház, amelynek helyét a krónika szerint isteni sugallatra maga Szent Gergely jelölte ki, illetve tőszomszédságában az 5-7. században épült Szent Gajane és Szent Hripsime vértanúknak szentelt templomok. Az 5. században megjelent a hitvitázó irodalom is, amelynek egyik legfontosabb személye Jeznik Koghbaci volt. A mű elsősorban az Örményországban működő eretnek, valamint gnosztikus szekták tevékenysége ellen irányult, jelezvén, hogy Örményországban a kereszténység már a kezdetekkor sem volt egységes. Az egyházi próza mellett már a kezdetektől fogva fejlődésnek indult az egyházi költészet is. A templomi imádságok számára eleinte szír, görög és latin egyházi énekeket ültettek át klasszikus örmény nyelvre. Mindazonáltal az 5. század elején megindult az örmény énekszerzés: a legelső egyházi énekeket az 5. század kiemelkedő egyházférfiainak tulajdonítja a történeti hagyomány. A népi énekeknek sajnos nem maradtak fenn korabeli emlékei, de Pavsztosz Buzand szerzetes krónikájában megtalálhatjuk nyomait, amelyben a historikus rosszallását fejezte ki, hogy a köznép egyházi témájú dalok helyett még a pogány időkből származó dalokat hallgat. A krónikák gyakorta emlékeznek meg hősmondák regöléséről és siratókról, amennyiben ezek főúri lakomák alkalmával vagy nagyúri temetésen hangzottak el. Mint már említettük, az örmény egyházi énekek eleinte szír, görög és latin liturgikus énekek fordításai voltak. Az örmény liturgiákon (örményül: patarag, "ajándék", "áldozat") a bibliai példázatot és az igehirdetést, az eukharisztiát, zsoltárokkal és himnuszokkal kísérték. Ezekhez kezdetben egy-egy bibliai szövegből költött néhány soros versrészletet toldottak. Az örmény egyházi énekek a görög-bizánci liturgikus énekek mintájára költött szabad ritmusú versek voltak, mivel a 360-as laodikeiai zsinaton a mértékes verseket pogánynak és eretneknek minősítették. A ritmust a szöveg fölé írt énekjelek, az úgynevezett neumák jelezték. Ugyanakkor tudomásunk van arról, hogy a szír egyházatya, Szent Efraim már írt és szerzett mértékes egyházi himnuszokat is, s az ő tevékenysége is rányomta bélyegét az örmény egyházi énekek fejlődésére. A történeti hagyomány szerint az első örmény egyházi énekszerzők: Szahak Parthev katholikosz, Meszrop Mastoc és Hovhannesz Mandakuni katholikoszok voltak. Az egyre inkább önállósodó örmény himnuszköltészet kiemelkedő alakja pedig Komitász katholikosz volt a 7. század elején. A 8. század folyamán elsősorban görög egyházi mintára az örmények is önálló kánonba sorolták egyházi énekeiket. Az örmény egyházi költészet második fénykora a 12-13. századra esik. A kilikiai és erzinkai egyházi iskolákban Nerszesz Snorhali katholikosz, Nerszesz Lambronaci, valamint Hovhannesz Erzinkaci szerzeményei tűnnek ki. Az új kánon összeállítását még Nerszesz Snorhali katholikosz szorgalmazta a 12. század második felében, s ez időtől fogva az örmény egyházi himnuszokat sarakanoknak (az örmény sar, "sor" vagy szó után) nevezik. Ezek nyolcsoros versmértékes egyházi énekek voltak. Gyakorlatilag ezt az összeállítást őrizte meg napjainkig az örmény egyház. A kizárólag egyházi énekeket tartalmazó könyvet nevezik az örmények Sarakanocnak (vagy Saraknocnak). Az örmény egyházi énekeskönyvnek némi magyar vonatkozása is van: Misztótfalusi Kis Miklós 1685-ben, Amszterdamban betűket metszett ki az ottani örmény nyomda számára, lehetővé téve az örmény énekeskönyvek első nyomtatott kiadását. Az 5. század második felétől az örmény történetírók folyamatosan örökítették meg Örményország történetét a kereszténység felvételétől egészen saját korukig. A már említett Agathangelosz térítéstörténetének közvetlen folytatója Pavsztosz Buzand volt, aki művét Örményország Róma és a Szaszanida Irán közötti 389-es felosztásával zárja. Azt követően Ghazar Parpeci viszi tovább Örményország történetét 485-ig, a Mamikonján főnemesi család által vezetett szabadságharcok végéig. Amidőn Örményország 428-ban elvesztette önállóságát, a Szaszanida Irán a királyság formális intézményét megszüntetve az országot helytartóval kormányozta (közép-perzsául: marzpan), az örmény történetírás a főnemesi udvarházakba, illetve a főkegyúri kolostorokba szorult vissza. A történetírók főbb patrónusai a Mamikonján és Bagratuni főnemesi családok voltak. Voltaképp a már említett Ghazar Parpeci által tárgyalt korszakot öleli fel Jeghise tudós pap (örményül: vardapet, latinul: doctor theologiae) műve, Vardan Mamikonján és az örmények háborúja a perzsák ellen. Parpeci történetéhez közvetve kapcsolódik Szebeosz püspök krónikája, amely a Szaszanida Irán és a Keletrómai Birodalom közötti háborúk korától (590-641) Muavijja kalifa trónra léptéig (661) írja meg az örménység történetét. A hosszan tartó háborúskodások annyira meggyengítették a Szaszanida Iránt, hogy gyakorlatilag könnyű prédájává vált a feltörekvő Arab Birodalomnak. Szebeosz püspök történetének szerves folytatása Ghevond vardapet munkája, aki Mohamed halálától 789-ig beszéli el Örményország történetét. A történet azért is fontos, mert erre a korszakra esett a kazár-arab hatalmi versengés a Kaukázusért, sőt a katonai hadműveletek a történeti Örményország területén folytak, továbbá a két nagyhatalomnak a Kaukázusontúl stratégiai szempontból felvonulási területe volt. Ennek a kornak a beszámolóját nyújtja a szemtanú, Viro katholikosz elbeszélése, amely csak a 9. századi historikus, Movszesz Daszkhuranci (Kaghankatvaci) krónikájának II. könyvében maradt fenn. Az örmény krónikairodalom legköltőibb műve a már említett Movszesz Khorenaci története, amely az örménység megtéréstől 440-ig zárja az ország történelmét. Munkája datálása körül komoly szakmai vita folyik. A jelenleg elfogadott nézet szerint az 5. században született munkát csak a 9-10. században jegyezték le, illetve állították össze.