Atkuális híreink

Kapcsolat

Hungary-1052 Budapest, Semmelweis utca 17.

Telefon: 06-1-267-6203

- Örmény szervezetek, politikai- és sajtókapcsolatok, közélet, választási témakörökben:

Avenesian Alex +36-70-432-5979

E-mail: ormenyek@gmail.com

Facebook:

www.facebook.com

/avanesian.alex

Nyitvatartás:

Hétfő: programok szerint

Kedd: 14.00 - 19.00

Szerda: 14.00 - 19.00

Csütörtök: 12.00 - 17.00

Péntek: 14.00 - 19.00

Szombat: programok szerint

Vasárnap: programok szerint

Latin és örmény egyház

ÖRMÉNY-LATIN EGYHÁZI KAPCSOLATOK A XII-XIV. SZÁZADBAN.

Ugyancsak a XII. században lépett kapcsolatba az örmény apostoli egyház -fennállása óta először- a római egyházzal. A keresztes hadjáratok után latin hercegségek sora alakult meg Keleten. Ezekben a hercegségekben patriárkátusok jöttek létre. A római egyház antiochiai zsinatára (1141/1142) meghívást kapott III. Pahlavuni Gergely örmény katolikosz is. A zsinaton megvitatták a római és örmény egyházak közötti teológiai és szertartásbéli különbségeket. A római pápa követe, Alberich püspök, visszatérvén Rómába, hízelgően nyilatkozott II. Ince pápának az örmény katolikoszról és testvéréről, Nerszesz Snorháliról. A római pápa ezért levelet intézett az örmény katolikoszhoz, amelyben elismerte, hogy az örmény apostoli egyház az igaz hit hirdetője és a két egyház egyesítése érdekében javasolta, hogy az örmények egyrészt ünnepeljék Krisztus születését december 25-én, másrészt az áldozati kehelybe vizet keverjenek. II. Ince pápa ajándékként egy főpapi pásztorbotot is küldött az örmény katolikosznak. Ettől kezdve használják az örmény egyház püspökei a latin pásztorbotot, a görög-kappadókiai pásztorbotot pedig csak az archimandriták. 1145-ben III. Pahlavuni Gergely katolikosz politikai segítséget kért III. Jenő pápától. Az őt a katolikoszi székben őt követő IV. Gergely katolikosz is hasonló kéréssel fordult III. Lucius pápához (1181-1185). A segítség fejében felajánlották a pápának, hogy az áldozati kehelybe vizet kevernek és Krisztus születését december 25-én ünneplik meg. Ezután nem sokkal elkezdődött a harmadik keresztes hadjárat. 1189-ben III. Kelemen római pápa (1187-1191) segítséget kért Örményország katolikoszától és Kilikia uralkodójától, Levontól. Az örmények teljesítették a pápa kérését és jelentős segítséget nyújtottak a kereszteseknek. Bár IV. Henrik, Németország uralkodója elismerte Levont Kilikia királyának, mégis végül 1196-ban III. Alexiosz bizánci császártól kapta meg a koronát, de a koronázás időpontja egyre csak tolódott. Levon azt szerette volna, ha nyugat koronázza meg, mivel remélte, hogy így a pártfogásukat is elnyeri. Abban az időben minden politikai törekvést a római pápa áldása szentesített. Végül a kilikiai koronázásra a pápa követe, Konrád kardinális érkezett meg. A pápa nem koronázhat és nem áldhat meg olyat, aki nem vele azonos hitet vall. A kardinális ezért szorgalmazta az örmény és latin egyházak egyesítését és ennek érdekében, a következő feltételek elfogadását javasolta az örményeknek: Az Úr ünnepeit és a szentek ünnepeit rögzített napokon kell tartaniuk. (Az örményeknél már akkor is az ünnepek rugalmas rendszere volt érvényben, amely különleges cikluson alapult.) Az összes szertartást tartsák a templomban. Az örmények csak a szent liturgiát tartották a templomban, a többi szertartások az előcsarnok (gávit) terében folytak. Karácsony és húsvét előestéjén csak hal és növényi olaj használható, tartózkodni kell a tejjel készült ételektől és tojástól. Levon zsinatot hívott össze, ahol elvetették a Róma által javasolt feltételeket. Mindezek ellenére, nem ismeretes milyen feltételek között a Kilikia állami érdekeit védő 12 püspök megállapodást kötött Róma képviselőjével. 1198. január 6-án Konrád kardinális megkoronázta Levont és az örmény katolikosz pedig felszentelte. A felszentelést az örmény katolikosz a latin egyház kánona szerint végezte, amelynek szövegét külön ezért a tarszoszi érsek, Nerszesz Lambronaci fordította le örményre. 1243-ban Kilikia papjainak részvételével a II. Sziszi zsinaton elfogadtak 24 kánont, amelyek többségében a hívők egyházi életét szabályozzák. 1244-ben IV. Ince pápa levelet intézett I. Konstantin katolikoszhoz, amelyben javasolta, hogy a latin egyház hagyománya szerint végezzék a betegek kenettel történő megkenését. 1246-ban a katolikosz enciklikája kíséretében ezeket a kánonokat elküldték elfogadásra Kelet-Örményországba. Az enciklika tartalmazta a betegek kenettel történő megkenését is. IV. Ince pápa nem elégedett meg csupán az egyházi körlevél küldésével, hanem Kilikiába küldte Timanus püspököt, hogy elmagyarázza, milyen politikai haszonnal jár az örmények számára az egyházak egyesítése. Hethum örmény király a pápa levelét elküldte Konstantin katolikosznak és kérte, hogy mielőbb adjon rá választ. A katolikosz válaszában azt írta Hethum királynak, hogy bár mélységes tisztelettel viseltet a római pápa és az általa betöltött tisztség iránt, mégsem tudja elfogadni azokat a feltételeket, amelyeket a pápa javasol. Konstantin katolikosz 15 pontból álló levelében elveti a római katolikus egyház hittételeit és kéri a királyt: ne legyen bizalommal a Nyugat iránt. A római pápa 1250-ben írt válaszlevelében az általa javasolt feltételeket a filioque elfogadására szűkíti, amely szerint a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is származik. Mint ismeretes, éppen ezen kérdés miatt szakadt ketté a bizánci és a latin egyház 1054-ben. Konstantin katolikosz, hogy megvitassák Róma javaslatát, 1251-ben összehívta a III. sziszi zsinatot. Mivel a zsinaton nem tudtak végleges döntést hozni, ezért kikérték Kelet-Örményország egyházatyáinak véleményét is. A zsinatnak azért nem sikerült egységes álláspontot kialakítania, mivel ez a kérdésfelvetés teljesen új volt az örmény egyház számára. A teljesen eltérő vélemények miatt az egyházatyák nem tudtak megegyezésre jutni. 1262-ben Keletre érkezett és Achajában telepedett le IV. Orbán pápa legátusa, Gulielmosz püspök. II. Hethum király a testvérét, Osint küldte a legátus üdvözlésére. A katolikosz nevében Mechitar Szkevráci archimandrita érkezett a legátushoz, aki az alábbi dialógust folytatta a pápa követével. Gulielmosz püspök kifejtette azt a meggyőződését, hogy az egyház feje a római pápa, mire Mechitár Szkevráci, a Bibliát idézve, bebizonyította, hogy az egyház feje nem a római pápa, hanem Jézus. 1292-ben az örmény katolikoszi széket VII. Gergely, korábban Ánávárzá püspöke foglalta el (1293-1306). VII. Gergely lelkesedett az eszméért, hogy az összes keresztény egyháznak egyesülnie kell, és e cél érdekében kész volt feláldozni az örmény egyház néhány hagyományát. Ekkoriban Kilikiában II. Hethum (1289-1301) uralkodott, aki szintén híve volt az egyházegyesítésnek. VII. Gergely katolikosznak első dolga volt, hogy a görög és latin szokásokkal összhangban bevezette az örmény szentek életéről szóló istentiszteleti könyv használatát és II. Hethum király kérésére a Mindenszentek ünnepét a latin hagyománynak megfelelően november 1.-jére tette át. A szertartások jellegének kérdésében is olyan változtatásokat akart bevezetni, amelyek korábban mindig meggátolták az örmény, bizánci és latin egyházak egyesítését. Ezek a változtatások komoly ellenállásba ütköztek Kelet-Örményországban, ahol ezért Szjunik püspöke zsinatot hívott össze. A zsinat levélben fordult a katolikoszhoz, amelyben óva intette attól, hogy ilyen változtatásokat hajtson végre az örmény egyház szertartásaiban. 1295-ben a bizánci egyház követelésére újrakeresztelték a bizánci koronaherceg feleségét és nővérét, az örmény származású Mariámot és testvérét, mintha eretnekségből tértek volna át az igaz hitre. A történtek és Kelet-Örményország papságának reakciója kijózanították VII. Gergely katolikoszt, aki tekintetét ez után Nyugat felé fordította. VII. Gergely katolikosz azt remélte, hogy a Nyugattól Kilikia számára politikai támogatást szerezhet. A támogatás reményében változtatásokat akart véghezvinni az örmény egyház szertartásában is. Ennek érdekében sarakánok sorát írta karácsonyra és vízkeresztre, mivel azt szerette volna, ha ezeket külön ünnepelték volna meg.VII. Gergely katolikosznak azonban a Nyugatban is csalódnia kellett. Valós segítséget a latinoktól sem kapott, és ezzel megbizonyosodott arról, hogy felesleges az egyházak egyesítésének kérdésével foglalkozni, és ezzel saját egyházán belül zavart kelteni. II. Hethum és Levon azonban továbbra is követelték a katolikosztól, hogy a nyugati segítség reményében az egyházakat egyesítsék egymással. A katolikosz megtagadta a közreműködést. Ezért megfosztották tisztségétől, majd száműzték. 1306-ban halt meg, száműzetésben. Halálos ágyán ezt mondta: „Örmény vagyok, örményként is halok meg.” Anavarzeci Gergely katolikosz halála után Levon 1307-benösszehívta VII. Sziszi nemzeti zsinatot. A zsinaton 43 püspök és Kilikia hercegei vettek részt. Levon egy levelet mutatott, amely úgymond VII. Gergely katolikosz tollából származik. A levél a következő teológiai és szertartásbéli változtatásokat tartalmazta. - Az áldozati kehelybe vizet kell keverni. - A hét egyetemes zsinat határozatait el kell fogadni. - Krisztust úgy kell elfogadni, mint akiben két természet, két akarat és két akaratcselekvés van. - Az Úr ünnepeit a latin és görög egyház szerint kell megünnepelni. - Karácsony és húsvét előestéjén az étkezéskor csak hal és olivaolaj használható. - A Triszágion, háromszor szent éneklését Krisztus nevének hozzáadásával kell énekelni: „Krisztus, akit értünk feszítettek keresztre”. A nemzeti zsinat résztvevői öt püspök kivételével elfogadták ezeket a változtatásokat. A zsinaton katolikosznak, az egyházegyesítés eltökélt harcosát, III. Konstantin Keszárácit (1307-1322) választották meg. A sziszi zsinat határozatai komoly ellenállást váltottak ki mind Kelet-Örményországban, mind Kilikiában. Levon utódja, Osin király (1307-1320) azonban mindent elkövetett, hogy a zsinat határozatait életbe léptesse. Osin, hogy véget vessen a vitának, zsinatot hívott össze Adanában, 1316-ban. A zsinaton 13 püspök, 7 archimandrita és 10 herceg vett részt. Ezen a zsinaton megvitatták a VII., Sziszben megtartott nemzeti zsinat határozatai ellen felmerült ellenvetéseket. Ezeket az ellenvetéseket cáfolták, majd elvetették, mivel úgymond nem felelnek meg az igazságnak. Így végül ismét a sziszi zsinat határozatait hagyták jóvá. Az ilyen zsinatok azonban nem tudták megváltoztatni az örmény egyház hagyományait és nem volt tartós hatásuk az örmény egyházra. Az Adanában összehívott zsinat után Osin király 1318-ban azzal a kéréssel fordult XXII. János pápához és Fülöp francia királyhoz, hogy nyújtsanak segítséget a két egyház egyesítéséhez. Kérése süket fülekre talált. A latin barát politika eredménye csupán a szomszédos muzulmánok ellenségeskedése lett, kivált az egyiptomi mamelukoké. A mamelukok gyakori támadása okozta a Kilikiai örmény állam bukását 1375-ben. I. Meszrop katolikosz, a Nyugat teljesítetlen ígéretei miatti nemtetszése jeléül 1361-ben összehívja a VIII. sziszi nemzeti zsinatot, ahol elrendelik, hogy az örmény apostoli egyháznak meg kell szabadulnia minden újításától, amelyeket csupán a kilikiai királyok latinbarát politikája miatt vezettek be. 1375-ben megbukott a Kilikiai Örmény Királyság. Az ország tönkrement, tömeges emigráció indult meg. A patriárkátusi szék az idegenek játékszerévé vált. Ebben a nehéz politikai helyzetbenvetődött fel a gondolat, hogy a patriárkátus székhelyét vissza kell helyezni Örményországba. Hosszas viták után 1441-ben a Főpatriárkátust és Minden Örmények Katolikoszátusát Ecsmiádzinbe költöztetik. Összefoglalva a középkorban az örmény apostoli egyháznak a IV. khalkédóni egyetemes zsinathoz fűződő ellentmondásos viszonyát általában a monofizitizmussal magyarázták. Az örmény apostoli egyház nemzeti zsinatain Jézus kizárólagos isteni természetét (moné füszisz) valló, monofizitizmus tanát, és annak követőit – mint például Eutychész apátot és Severianus antiókhiai pátriárkát – igen határozottan elutasította. Az örmény apostoli egyház ugyanakkor megosztott volt, mivel a nyugati örmény területek püspökei Konstantinápoly fennhatósága alá tartoztak, és közülük jó néhányan részt vettek a khalkédóni egyetemes zsinaton, és elfogadták az egyetemes zsinat tanításait. Ugyanakkor a nagyobbik a keleti rész – ahol az örmény egyházfő, a katolikosz, székhelye volt − püspökei a Szászánidák ellen 449-ben kirobbant szabadságharcban történt aktív részvétel miatt nem jelenhettek meg a khalkédóni egyetemes zsinaton. Így az egyetemes egyház ügyeivel érdemben mintegy ötven esztendőn át nem is foglalkoztak. A khalkédóni egyetemes zsinatról ugyanakkor torzkép jutott el Örményországba, melynek nyomán azt hitték, hogy Khalkédónban rehabilitálták az örmények által ellenségesnek titulált, Szűz Máriát Krisztusszülőnek, azaz görögül Khrisztokosznak, valló nesztorianizmust. Ezt az irányzatot a Szászánida-politika támogatta, és igyekezett a nesztoriánusokat az örmény apostoli egyház ellen uszítani. Mindeközben a korabeli örmény köztudatban a 7–12. század között markáns Bizánc-ellenesség alakult ki, mivel álláspontjuk szerint Konstantinápoly, mint keresztény szövetséges több ízben is cserbenhagyta az örménységet a pogány perzsák, arabok és szeldzsukok elleni háborújában. Az örmény történeti irodalomban főleg a 7. században kezd kikristályosodni ez a Bizánc (majd később Róma)-ellenes magatartás, amely időnként nyílt Khalkédón-ellenességbe csapott át, annak ellenére, hogy az örmény apostoli egyház a nemzeti zsinatain nyíltan nem fordult szembe a khalkédónizmussal, illetve határozottan elítélte a monofizita tanokat. A 7. századtól kezdve a hitviták nyomán toposzok és sztereotípiák keletkeztek, a bizánciak és az örmények kölcsönösen hitszegőknek, aposztatáknak, eretnekeknek, vagy hitetlennek nevezték egymást. Ezeket a vádakat idővel Konstantinápolytól Róma is átvette. Az ellenreformáció korában a római katolikus egyház szintén monofizita váddal próbálta megvádolni az örmény apostoli egyházat. Más keleti egyházzal ellentétben az örmény apostoli egyház erősen kötődött az örmény liturgikus nyelvhez és irodalomhoz, amely jelentős mértékben hozzájárult az örmények etnikai azonosságtudatának megteremtéséhez, valamint a túléléséhez. A vélhetően örmény gyökerű Makedón-dinasztia (866–1056) idején a Bizánci Birodalom területére nagy számban vándoroltak örmények. Egyidejűleg a 11. század közepére a történeti Örményországot Konstantinápoly fokozatosan integrálta, és így gyakorlatilag az önálló örmény állam megszűnt létezni. Bizánc mindent megtett annak érdekében, hogy az örményeket, mind politikailag, mind pedig konfesszionálisan beolvassza. Konstantinápoly azonban nem tudta megvédeni az újonnan annektált területeket a szeldzsukoktól. Az 1071. évi manazkerti (manzikerti) csata után a történeti Örményország szeldzsukok fennhatósága alá került, ami újabb exodusszerű menekülthullámot idézett elő észak és déli irányba. Az ország megmaradt arisztokráciája és főpapsága, élén a katholikosszal, Kilikiába telepedett, és ott alapított államot 1085-ben. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a 11. század közepére az örmény anyaország, mint önálló politikai entitás megszűnt létezni. Sőt nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy Örményország területe a 15. századra gyakorlatilag puszta földrajzi fogalommá vált. A középkori Örményország valójában már 11. század első felében kezdett politikai értelemben szétesni. Az örmény elit hatalmi acsarkodásait követő bizánci hódítás (1045), melyet a szeldzsuk uralom, majd a grúz annexió (1204-1236), valamint a mongolok, türkmének és oszmán-törökök inváziója követett, érzékenyen hatott az örménység sorsára. A térség etnikai összetétele megváltozott, mivel más népek telepedtek meg. Az inváziók, a vallási üldöztetések, az ősi örmény területek folyamatos elnéptelenedése, illetve az örmények tömeges, exodus-szerű kivándorlása a kelet-európai (krími, lengyelországi és moldvai), valamint kilikiai, kis-ázsiai és a közel-keleti diaszpórákba radikálisan megváltoztatta az anyaországi területeken a keresztény örmény őslakosság és az újonnan betelepülő muzulmánok egyensúlyát. A nomád szeldzsukok, türkmének, kurdok és oszmán-törökök beáramlása egy eredetileg hangsúlyosan keresztény térségbe végeredményben egy nagyon kevert népességet eredményezett. Ebben a kusza politikai helyzetben csupán az örmény apostoli egyház tudta az egység látszatát felmutatni. A középkorban a Bizánc és Róma felől érkező uniós kudarcok indítékai véleményünk szerint abban keresendők, hogy az örmény apostoli egyház, a katholikoszok vezetői mindig is azzal dicsekedtek, hogy igaz követői voltak a Szentírásnak és a korai egyházatyáknak. A középkor végén dogmatikai és tanbeli kérdésekben mindig is igen konzervatív álláspontot képviseltek, és minden egyes uniós kísérletben az örmény apostoli egyház által ébren tartott nemzeti hagyományokat látták veszélyeztetettnek. Új egyházi fogalmaktól, formuláktól, vagy interpretációktól általában véve is elzárkóztak. Az örmény apostoli egyház 4–6. században kialakult tradíciói és tanításai az örmény nemzettudat integráns részeivé váltak. Talán ez magyarázza az előbb említett konzervatív álláspontot, amely mindenféle külső behatást, azaz vallási uniós kísérletet – mind Bizánc, mind Róma részéről – az örmény apostoli egyház és a nemzet elleni árulásnak tekintett. Ez a gondolkodás az örmény apostoli egyházban néhány kivételtől eltérően a újkor hajnalán teljesen megcsontosodott.